súgó szűrés
keresés

Sziveri János: Bábel

Szerző
Sziveri János
Kiadás éve
1990
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
132
A szócikk szerzője
Elek Tibor

A kritikusi közmegegyezés szerint a Bábel, még a harmincöt éves költő által összeállított, de már csak a halála után megjelent, hatodik verseskötete Sziveri János lírájának betetőzése. A pályán jelentős fordulatot hozó, 1987-es →Dia-dalokután a költő Budapestre költözött, súlyos betegsége kezeltetésére, s a Szájbarágás (1988), jórészt az előző kötet anyagával, már ott jelent meg. A Mi szél hozott? (1989) kötet új versei újabb elmozdulást mutatnak, a lírai én tekintete egyre inkább önmagára irányul, a befelé fordulás, a testi-lelki bajokkal való szembenézés lesz a meghatározó.

A korábban jellemző közösségi beszédmódot a Bábelben már egyértelműen az egyes szám első személy grammatikája váltja fel, s a közösségi veszteségérzetnél hangsúlyosabb lesz az egyéni csőd élménye: „huzatban aszalódik az arcom / kire hárítsam saját kudarcom / nincs erő mi bukásom felülmúlja / vereségemnek vagyok féktelen tanúja” (Bábel). A halállal szembenéző, a végső számvetésre készülő költő ugyan egyszerre száll szembe a külső és a belső romlással, de „korának krónikásából” egyértelműen „a belső világ romlásának énekesévé” válik (Fekete Vince).

A korábbi kötetekben is megfigyelhető formatudatosság itt már együtt jár a formanyelv leegyszerűsödésével, klasszicizálódásával. Ahogy a kötetnyitó versben olvasható: „feltárva tényeit vetkőzi le / versem a meddő ornamentikát” (A Kos jegyében). Thomka Beáta arra hívja fel a figyelmet, hogy „a játékosság, az élcelődés, a humor, az irónia, a groteszk látásmód és az ennek megfelelő, mesterien kezelt eszköztár esszenciális átforduláson megy át, hogy e költészet teherbírása megfeleljen a léttapasztalatoknak, s közben minden szavának, sorának, rímének, ritmusának létrejöttében tapinthatóvá legyen a küzdelem és a formafegyelem megszenvedettsége.” [kiem. az eredetiben] A romlással, a széteséssel, a pusztulással a kései József Attila, illetve Radnóti Miklós költészetére emlékeztető módon a formafegyelem harmóniáját szegezi szembe (talán még a kötet pontos, arányos felépítése, a 14-14 versből álló öt versciklusa is erre utal), abban keres védelmet, s talál időről időre tragikumot feledtető menedéket. S nem utolsó sorban továbbra is a játékban, amelynek retorikai, rímtechnikai megoldásait így jellemzi Reményi József Tamás: „A kontrasztok minden korábbinál nagyobb formagazdagságban érvényesülnek, amint a vágáns költő villoni gesztussal birtokba veszi világát (»körülvizeltem, akár eb a portát« – Összkomfort). […] A versretorikai fogások közt kedvvel használja a megbicsaklásokban rejlő hatásokat: rögzült szórendeket bont szét a transzmutációkkal, s így bennük másképp esik a hangsúly, akár egy eltévesztett dobütésben (»dicsőség száll a fejbe«, »mossa a kéz a kezet«, »legyek ha kell kéznél«, »minden kötél ha szakad«); a verssorok csúfondáros, jelentésváltoztató áthajlásai révén szavakat, szóösszetételeket emel ki a fakultságból; improprietásokban keveri, torzítja az irodalmi és köznyelvi közhelyeket; különösen gyakran él perspicuitasszal, amikor a szövegkörnyezet révén egy fogalom eredeti, már elhomályosult jelentése világlik elő (Úgy mondom, mint aki közelebb a tűzhöz – gúnyolódik például a társadalmi karrierszokásokon, miközben saját maga közeli halálára, elhamvadására utal); szándékoltan kommersz rímeket »elront« vagy belső rímmé tör, így ezek zengenek is, meg torkon akadnak is egyszerre.”

A befelé fordulás, a személyesség felvállalása, a testi-lelki bajokkal, a saját halállal való szembenézés („Lékelt ladikként haladok, / s hulla evez a habban.” – A Kos jegyében; „megcsapott a halál szele / együtt hálok kelek vele”, „halálomat lassacskán begombolom”– Bábel) fölerősíti e költészet (ön)reflexivitását és ugyanakkor létbölcseleti jellegét, a végső kérdések megfogalmazásának elégikus igényét is (Zuhanó diadém; Halak kora; Opus Dei; Lógunk feszes zsinegen; Bábel). Nyomon követhetjük benne a korábban igen felnövesztett éntudatú lírai alany megrendülését („Ami nincs elvenni lehetetlen / féreg kaparász a lélek falán / hogy létezzem kicsit azért-e talán / a semmiből újat teremtettem” – Jelfedés), sőt, akár a költészetbe vetett hitének összeomlását is: „Az érdekek kérgén árvulok, / csupán ennyire vittem. / S midőn ezt írtam már / a költészetben sem hittem.” (Irtás).

Bábel-kötet eredetien új hozadéka a szerelmes-erotikus és az istenes versek sorozata. E két tematika egy-egy önálló ciklusba (Közelharc; Opus Dei) is rendez verseket, de miként a betegség- és haláltudat tulajdonképpen az egész kötetet átjárja, de annak mintegy egzisztenciális válaszkísérleteként. A legszebb szerelmi versekben (Szívintarzia; Fecskék a falon; Elmeszelt tél; Gyanta és méz; Közelharc; Halak kora) a szenvedély himnikus magasztossága, virágnyelve és a testi vágy kifejezésének őszinte szabadszájúsága –, a korban még szokatlanul, de a kilencvenes években induló fiatal költőkre minden bizonnyal felszabadító hatással –, magától értetődő természetességgel alkot harmonikus egységet. Még összetettebb, bonyolultabb szándékok és megfogalmazások jellemzik a metafizikai kérdésfeltevéseket, a keresztény szimbolikát a hétköznapi létezéssel szembesítő, lényegében Istent kereső, Istent faggató verseket: Agnus dei, Példátlan beszéd, A holnap őse, Példabeszéd, kevés tanulsággal, Keresztény ének, Jehova tanúi, Opus dei. „Isten báránya nyárson (Agnus dei). A keresztény megváltás-metafora profanizálása nem hecc, nem lázadás – puszta tény rögzítése, egy dialektikájában felfogott folyamaté, amelyben a létezés szentsége a maga tisztátalanságában mutatkozik, a pusztulás látványa pedig egy ártatlan lélek áldozataként.” (Reményi József Tamás).

A kötetet záró, címadó hosszúvers, a Bábel, a költő reprezentatív verse, a fölépítés/fölépülés és a leépülés/szétesés ellentételező mozgásformáival, apokaliptikus látomásig eljutó képsoraival, a pusztulással szemközt megfogalmazódó, mégis letisztult versbeszédével, katartikus erővel összegezi élet és halál, test és lélek, költészet, szerelem, Isten és végül, a megválthatatlanság Sziveri János-i képzetköreit.

Irodalom

Fekete Vince, Léttapasztalat és elmúlástudat, Tiszatáj, 2014/1.

Harkai Wass Éva, Életmű – Recepció – Kultusz. Sziveri János lírai opusáról, Hungarológiai Közlemények 2011/4.

Keresztury Tibor, Trolin Delphoi felé = Uő., Kételyek kora, Budapest, 2002, Magvető, 2002.

Thomka Beáta, Test és szellem Bábelében, Alföld, 1990/5.; A formafegyelem megszenvedettsége (Bábel), Kortárs, 1991/4.

Reményi József Tamás, „Isten báránya nyárson”, Alföld, 1995/8.