Veress Miklós: Bádogkirály

Harmincévesen mutatkozott be első önálló verseskötetével Veress Miklós, ám a pályakezdők akkori igencsak népes seregében máris figyelmet keltett az Erdő a vadaknak (1972). A kötet élére kiemelt címadó mottóvers a maga korában meghökkentő hangot ütött meg: „bezárva mindenféle hitbe / bezárva minden nagy csodába, / pőre ég alatt kifeszítve / kinek keresztről csüng a lába / és vért köpköd az éjszakába / úgy állok itt isten bohóca / nyomorúsággal takarózva […]”.

Önnön lehetőségeit kutató szimbolikus önarckép ennek a versnek az egésze; s a költő második könyvében, a Bádogkirályban is meghatározó a saját szerepét kereső vívódás. Mit tehet a költő, mi a feladata? A huszadik század második felére világot formáló erejének hite, „váteszi” szerepe megrendült. A Bádogkirály mottóverse, A néhai poétára emlékezve is a költőszerep radikális megváltozását tematizálja. Az egymásba néző arcok a néhai és a jelenkori költőlét ütköztetésével lényegre törően mutatják fel az azonosságot és különbözőséget. Veress Miklós szükségesnek tartja a művész társadalmi felelősségvállalását, de a megvalósítás mikéntjében bizonytalan: a versek csak lehetséges válaszokat és megoldásokat rajzolnak fel. A kötetcím, a „bádogkirály” minősítés sem egyértelmű, s az egyes versek szemlélete, hangoltsága csak fokozza a disszonanciát. A kötet címadó motívuma önmagában az útszéli Krisztus-keresztre utalhatna, s ez akár rájátszás is lehetne a néhai poéták sorsára. A Tűz a szeméttelepen versben viszont minden kérdésessé válik. Míg a néhai poétákat idéző szöveg a pátoszos patriotizmushoz kapcsolódott, ez a mű sokkal inkább a neoavantgárd groteszk-tárgyias látomásaihoz. Megkettőződött, kétarcúvá vált a költő-szerep, s ennek hangsúlyozása szükségszerűen vezetett el a groteszkhez. A rejtélyesebb, talányos szövegű látomásban a lírai alany jelképes tűzben különböző költői magatartások elidegenített képeivel szembesül: „Körüllobognak: / földignyelvű bohóc az egyik / s hátsó felére festve krisztusarc / ha meghajol beszúródnak a tüskék”. A bohóc- és a Krisztus-motívum elszakíthatatlan egymástól, ugyanakkor feloldhatatlan ellentétességet fejez ki. Ennek összebékítésére született meg a „bádogkirály” szimbóluma. A vers ugyanakkor nem villant fel semmiféle feloldást, a tűzből nem támadhat fel a főnixmadár. Viszonylagossá válik minden, ami fenséges volt.

A táviratok B-nak ciklus két fejezetre tagolódik, a Levelek Wolandhoz és a Woland jegyzeteiből című alkotásokra. Bulgakov klasszikus műve inspirálta a szöveget, s Veress Miklós epikolírikus megjegyzéseket fűzött a regényhez. Nem értelmezte át, csupán saját élettapasztalataival törekedett az abszurd, a groteszk, az embertelen valóságelemek bemutatására. A kőzászló ciklus egyértelműen a költő-szerep konfliktusosságával néz szembe. Ha közvetítéssel, akkor egy-egy költő sorsába képzeli bele magát (Vörösmarty, Kosztolányi). Máskor közvetlen lírai vallomásokban: a költő azonossá válik egy kiszolgált sárkánnyal vagy a griffmadárral. A korabeli fogadtatás a kötet kapcsán a költőnek a nemzet ügyei iránti évszázadokon átívelő elkötelezettségét emelte ki. A Csillagtűz Petőfi-ciklusa, a kőzászló-ciklusban megidézettek azt sugallják, hogy a küzdelmet nem lehet feladni: „menne az arcom közéjük / szememben hű dühök / de zárt a sor és néma / parancsuk visszalök” (Egy panaszfal: a hősök). Ezt az életprogramot legteljesebben a kötetet záró Aeternitas című vers bontja ki. A barokk kor költőjének, Nyéki Vörös Mátyás emlékének szentelt, vele vitázó mű az elkötelezett élet vállalását hirdeti.

Veress Miklós szemlélete néhány évvel később mind határozottabban elégikussá vált; műveiben innentől kevésbé hangsúlyos az emberiség történelmi útja, az egyetlen emberéletnyi távlatban belátható és átélhető egyéni élettörténet kerül a fókuszba.