Kálnoky László: Bálnák a parton

„1982-ben írt új verseinek kis gyűjteményében mindkét Kálnoky megtalálható – állapítja meg Lengyel Balázs. – A létezés rémségeivel viaskodó (ez is az ő szava) és az anekdotáival a közfigyelem előterébe került, a váratlanul […] népszerű”. Az utóbbi meghatározással a Homálynoky Szaniszlóról – saját alteregó-figurájáról – írt versekre utal. A kötetben a szerző folytatja és lezárja a róla szóló szabadversek immár köteteken át indázó sorozatát (Egy hiéna utóélete és más történetek, 1981; Az üvegkalap, 1983). A háborúhoz és az ötvenes évekhez kötődő történetek után a Szaniszló és a csillagász jelenti be hőse különös eltűnését. Viszont megkezdi – immár a másikfajta költészet jegyében – Szaniszló állítólagos életművének, „fohászainak”, „jelenéseinek” közlését. A szerző saját életrajzi mozzanatait átvevő Szaniszló a kisember csetlő-botló kiszolgáltatottságát érzékelteti a pusztító történelmi időkben. Normálisan szeretne élni, vagy legalábbis túlélni. „De folyvást a rossz és a még rosszabb között kényszerül választásra (ez az akasztófahumor legfőbb forrása), például a munkaszolgálat, a felkoncolás és az utcai pergőtűz veszélyei (Szaniszló mint munkaszolgálatos; Búcsú a fegyverektől), vagy az éhenhalás és a porrá égés között (Szaniszló betekint az emberi lélek mélységeibe)” (Csűrös). Hősiesség és kisszerűség, naivitás és társadalomkritika játszik egybe alakjában. Jelentéktelennek tűnő tények kapnak többletértelmet (az Egy vezérben a kirakat például a kirakatperekre utal, a szobor a politikai merevségre). Így tükröződik a maga sajátos módján a nagytörténelem az anekdota szűkre fogott perspektívájában. A költő, egyik utolsó interjúja tanúsága szerint úgy érezhette, hogy az alakban rejlő feszültség kezd kimerülni: „a Szaniszló-ciklus késői darabjaiban […] túlságosan »egy az egyben« írtam meg azt, ami velem történt ebben az időben. És bár akkor úgy gondoltam, hogy tapogatom azt a határt, amitől egy prózai szöveg éppen hogy verssé válik, utólag az az érzésem támadt, bizony nemegyszer átkalandoztam a próza területére”. Ezért tünteti el hősét, akit vélhetőleg egy negatív világegyetem szippant magába, műveivel együtt.

A versek másik nagy csoportja a közelítő halált figyeli: „Hiába minden filozófia, / hiába minden öncsaló féligazság, / én is a legfeketébb / felhőkbe sodródom majd egyedül” (Hangok szólítanak).  Az elmúlás tükrében puszta véletlennek tűnnek az élet eseményei. Egykori mesterét, a hetvenöt éves Apor Elemér egri költőt köszöntve a hírnév esetlegességéről elmélkedik: „Mintha leszüreteltem volna / a más gyümölcsét titokban. / Mintha olyasmi volna birtokomban, / aminek a fele vagy a harmada igazság szerint / téged illetett volna meg, nem engem”. Jellemző Kálnokyra az a precízkedés, ami itt a „fele vagy harmada” fölöslegesnek tűnő latolgatásában nyilvánul meg. Ugyanarról a pontosságról van itt szó, ami a megfigyelésben is jellemzi, és világképalakító szerepet kap: „A már-már megfigyelhetetlen egzakt megfigyelésével kíván úrrá lenni a romlásra ítélt anyagon, a biológiai és egyéb kiszolgáltatottságon” (Lengyel).

A halál lefosztja az emberről sorsát, tulajdonságait: „De a halott már egyiket se hallja, / hisz elbúcsúzott önmagától. / Egyformán idegen neki / az ismerős és az ismeretlen: / mindaz, ami valaha volt” (Hangok szólítanak). Mintha a személyiség csak váz lenne, amin ideiglenesen megakadnak a világban ható erők, majd tovalibbennek. Ahogy a hang: „Egy réges-régi hang: / gazdája nincs már” (Hangok szólítanak). A személyiség elhalványulásával megkérdőjeleződik a szervező középpont. Groteszken szürreális lesz a világ. Ám nem feltétlenül végleg széteső. Az Elhárító kíváncsiság második részében az emberiség merül föl, mint a létezés kollektív alanya. A Hangok szólítanak végén szintén a személyiség új felfogása ötlik föl benne: „Talán csak az önmaga titkait kutatni vágyó / mindenségnek egyik kinyújtott csápja volt / az életem, vagy egy haldokló isten / lemondó legyintése”. Ugyanitt fogalmazódik meg a mindenek ellenére, az erők puszta átmeneteként fölfogott életben is megőrzött méltóság öntudata: „Bennem zeng a világ, / ki a világot visszazengem […] De ha emlékezni tudnék, / büszke volnék rá akkor is, / hogy egy enyésző pillanatra / visszazengtem a világ hangjait”.

A kötet újdonsága, a Téli napló c. sorozat, amely december minden napjához egy-egy rövid verset rendel. A halál már az első darabban központi szereplő: „A szívdobogás a fatörzsben, / a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása / intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok / közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál. / A te időd már megszámláltatott.” Csűrös szerint itt „az életről és a halálról kialakult komor, figyelmeztető vízióját foglalja össze a maga »kis testamentumaként« úgy, hogy költői bölcseletét hirdetve nem mond le az érthetőség, a szellemesség, a sokakhoz eljutó természetes beszéd előzőleg meghódított vívmányairól”. Következő kötetében, az Egy mítosz születésében Kálnoky újraközli és továbbírja, januári és februári versekkel egészíti ki ezt a ciklusát.