súgó szűrés
keresés

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Szerző
Krasznahorkai László
Kiadás éve
2016
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
512
A szócikk szerzője
Kolozsi Orsolya

A Báró Wenckheim hazatér nagyszabású regény, mely a Krasznahorkai-életmű elejére, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája című regényekhez vezet vissza, azok legfontosabb kérdéseit veti fel újra, valamint erős motivikus és tematikus kapcsolatot teremt ezekkel a szövegekkel. Ahogyan azokban, úgy a Báró Wenckheim hazatér lapjain is a fokozhatatlan reménytelenség, a megváltásra való meddő várakozás áll a középpontban. Nem csak témáit, de helyszínét tekintve is visszatér az első regényekhez, legfontosabb tere a meg nem nevezett, mégis beazonosítható kisváros, Gyula és a környező tanyavilág. Bár a hasonlóságok szembetűnőek, egy nagyon fontos változás is van a nyolcvanas évek regényeihez képest: azok tragikus és elégikus hangoltsága helyett ebben az ötszáz oldalas szövegben a groteszk, az irónia, a szatíra játssza a főszerepet, a tragikus témát sötétbe hajló humor színezi, de a pusztulás sajátos humora nem ellensúlyozza, nem teszi elviselhetőbbé a reménytelen kilátástalanságot, mely az író számára alapvető emberi létállapot, emellett sokszor társadalmi szükségszerűség.

A címszereplő egy idős, Argentínába kivándorolt arisztokrata, aki élete alkonyán visszatér szülővárosába, hogy felkeresse szerelmét, kinek emlékét egész életében gondosan ápolta. A város azonban már nem ugyanaz, az eltelt idő mindent megváltoztatott, az egykori helyszínek és emberek csalódást keltenek, ahogyan a báró is, aki nem képes megváltoztatni az őt váró közösség, a kisváros lakóinak sivár és reményvesztett életét. Az emberek ugyanis a nagy vagyon reményében várják a bárót, aki talán képes lehet arra, hogy mindent megváltoztasson; nem tudják, hogy a kártyaszenvedéllyel küzdő férfinek semmije nincs az adósságon kívül. A báró a Krasznahorkai-korpusz egyik tipikus alakja, furcsa, bogaras, mentális problémákkal rendelkező férfi, az átlagostól teljesen eltérő perspektívával és világértelmezéssel. Don Quijote modern alakmása, kinek ködös és idealista elképzelései nem igazán állnak kapcsolatban a valósággal. Már megjelenése is a spanyol regényhőst idézi: „[…] egy olyan nagyon hosszú figura, […] brutálisan hosszú karok, hosszú test, hosszú lábak, még a nyaka is hosszú, de még a feje is, valahogy olyan, hogy felfelé nyúlt meg, keskeny, indul az álltól, és szökken fel a magasba, na olyan magas homlokot én még nem láttam, pedig láttam már egy-két elrajzolt figurát […]”. Az ábrándos tekintetű, folyamatosan elkalandozó Wenckheim báró mintha termetével, arcvonásaival is azt sugallná, hogy sokkal inkább rokon az éggel, mint a földdel, a valóság részletei között nehezen ismeri ki magát. Az őt körülvevő, a rá megmentőként tekintő emberek (egyetlen kivétel ez alól a szintén hangsúlyos szereplő, a Tanár úr) azonban a hétköznapok átlagos hősei, akik a főszerepelővel történtekről tudósítanak, folyamatosan egymásnak adva át a szót.

Az elbeszéléstechnika lényege, hogy a regénybeli eseményeket a helybeliek felváltva mesélik, sok nézőpontból láttatva így a történéseket. A perspektívaváltások hangváltásokkal is járnak, a benzinkutas, a taxis, a postás, a plébános mind más-más hangon, rá jellemző stílusban beszél (úgy, hogy közben bravúros módon mégiscsak megmarad a klasszikus Krasznahorkai-mondat); együttesen, az ő elbeszéléseikből kerekedik ki végül a regény maga. A prológusként olvasható Figyelmeztetés éppen erre a narratológiai megoldásra reflektál, arról beszél, hogy a mindentudó narrátor úgy felügyeli és rendezi össze ezeket a széttartó szálakat, mint ahogyan a karmester instruálja és tartja kézben a zenekart, felügyeli az összhangot. A Báró Wenckheim hazatér esetében zenekar helyett inkább kórusról lehet beszélni, melyben minden hangnemnek, hangszínnek szerepe van, a sokféle nézőpont és elbeszélői stílus együtt adja ki a regény bonyolult, sokszínű, néhol kaotikusnak tűnő mintázatát. A szöveg zárlatában a kisváros egyetlen túlélője, a szellemi fogyatékos Hülyegyerek énekli a víztorony tetejéről a klasszikus, kánonban énekelhető gyermekdalt (Ég a város), ekkorra azonban már senki nem marad, aki csatlakozhatna a narratológiai értelemben vett kórus tagjai közül. A regény apokaliptikus képekkel zárul, az apokalipszist pedig baljós előjelek harangozzák be, mint ahogy ez a szerző több regényében is történik. Ezúttal azonban tényleg megsemmisülni látszik az a világ, mely sokhangúságával, a várakozás ünnepi hangulatát megidézve leginkább egy groteszk karneválra emlékeztet.

A várakozás kiszolgáltatottságát és reménytelenségét, az idő múlását és mindent megváltoztató természetét, az emberi lét poklait felfedő regény az életmű kiemelkedően fontos kötete, mely Krasznahorkaitól talán szokatlanul aktuális közéleti jelenségekkel, társadalmi problémákkal (hajléktalanság, migrációs válság, cigánykérdés, a bulvársajtó etikátlansága és működése) is foglalkozik, de mindeközben nem engedi el a megszokott metafizikai távlatokat sem. A nagyszabású szatíra egyben mély tragédia is, melyben a távol-keleti témák után a szerző „határozott fordulattal tér vissza oda, ahonnan egykor íróként elindult: a dél-magyarországi Viharsarok peremvidékének társadalmi és egzisztenciális valóságához.” (Bazsányi Sándor)

Irodalom

Bazsányi Sándor, Wenckheimkehr, Tiszatáj, 2017/1.

Györffy Miklós, A karmester és muzsikusai, Jelenkor, 2017/7-8.

Margócsy István, Kánon a katasztrófáról, Élet és Irodalom, 2016. november 18.

Szabó Gábor, Történeteink vége, Műút, 2017/1.

Takács Ferenc, Enigma-variációk világvégére, világvégén, Mozgó Világ, 2016/12.