súgó szűrés
keresés

Szilágyi István: Bolygó tüzek

Szerző
Szilágyi István
Kiadás éve
2009
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
196
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Életművének elemzői közül többen felvetették, hogy a nagyregények előtt, majd a szomszédságukban született novellákat miért nem jelentette meg összegyűjtve az író. Csak folyóiratokban, illetve az Utunk évkönyveiben lelhetők fel olyan önéletrajzi jellegű írásai, mint a Katlanváros, a Vesztesek, az Asszonyélet egy sírkövön, a Kóborló évek. Ugyanott kereshető továbbá a Hollóidő előtanulmányának tekinthető Hadban című novella, a groteszk, egy szólamra hangszerelt Nagyapám nem huligán; valamint az önértelmezés szerint az egy „ellen-Szendy Ilka”-történet részeként, befejezetlen regény fejezeteként közreadott Az emlékezés göröngyein.

E hiányt látszott pótolni a Bolygó tüzek válogatott kötete, amelyből azonban változatlanul nem csak az említett írások maradtak ki, hanem a szerző első két könyvének (Sorskovács, 1964; Ezen a csillagon, 1966) valamennyi darabja, például a monográfusa, Mester Béla által remekműnek nevezett A végállomáson leszállsz is. De kihagyásra ítéltetett a harmadik novelláskötetből (Jámbor vadak, 1971) is néhány. A pályakezdő szakasz eltörlését egy interjúban azzal indokolta, hogy „ezen röhögött a szocialista realizmus, mert ez kellett neki, sőt megújhodva érezte tőle magát” – holott ez a „megújhodás” a magyarországi próza megújítóihoz, az ún. „emberavatás-nemzedék” olyan képviselőihez kapcsolta, mint Sánta Ferenc, Csurka István, Szabó István, Kamondy László, Galgóczi Erzsébet, Moldova György vagy Fejes Endre. Azaz a sematizmus ellen fellépőkhöz, a köz- és magánélet területét külön választókhoz, akik az osztályharcos indulattól tartózkodtak, s a munkát nem a proletár öntudatból eredeztették.

A Bolygó tüzek válogatásban tizenegy írás szerepel, ebből öt a Jámbor vadak kötet beszéléseinek jelöletlen átdolgozása. A kritikák zöme eltérő módon közelít hozzájuk: van, amelyik azt hangsúlyozza, hogy a novellák „nem önmagukban állnak, hanem hol erőteljesen, hol kevésbé látványosan összekapcsolódnak a regényekkel” (Vincze Ferenc); és van – Gróh Gáspáré –, amelyik a kötetet „gondosan eltervezett építménynek” tartja. Ebben a szerkezetben az írói előszóként felfogott, egyébként az Agancsbozótból „kivágott” Kísérletet a gyermek- és kamaszkort felidéző „önéletrajzi ciklus”, (Kibic, az árvaember; Jajdon gyermekei; Csillagoltogató háromkirályok), majd „az önálló élet” fejezetei követik (Jámbor vadak; Valahol fenn a Messzi-folyón; Szőlősgazda). Az utóbbiakhoz társul a pálya „egyedi kis groteszkje”, a Foggal és körömmel; a háborúból rokkantan hazatért férfi egészen a rendszerváltozás utáni pártosodásig „fekete humorral” felvázolt története. Az igazításokat, változtatásokat elemző Szász László meggyőzően érvel amellett, hogy a szerző ezáltal olyan „új, jelentés-összefüggéseket teremtő kompozíciót” hozott létre, amelyben a létre és az etikai szférára utaló motívumok láncszerűen kapcsolódnak össze. Ekképpen akár „regényre emlékeztető egységesítő elvet is felfedezhetünk”, mégpedig a reménytelenség, az elkerülhetetlen végzetszerűség közérzetének kifejezését, mely a tragikus létérzékelést a groteszk felé közelíti.

A Kísérlet, a nyitó írás erre a szemléletre hangolódik s hangol rá, hiszen a (talán egy) közösség nevében fellépő elbeszélő sugallata szerint az ember mintha csak arra születne, hogy különböző kivégzési módok (akasztás, agyonlövetés) kísérleti alanya legyen. Végső szentenciája: számítani lehet rá, hogy „az embert a gyávasága rendszerint gyilkosai cinkosává teszi”. E nyitástól szinte nyilvánvaló, hogy a tizenegy kispróza központi gondolata az erőszak, a pusztítás, a kényszerítés, a kíméletlenség lesz. Az ábrázolt tárgyiasságok tekintetében ide illik a Bolygó tüzek minden áron ellenséget kereső „szép seregének” története is: az idegen tájon, ahol dicsőséget szerezni, diadalt aratni indultak el, végül a visszatérés, a hazaút lesz sóhajtásuk tárgya, mint akiket a bolygó tüzek lidércfényei örök bolyongásra kárhoztattak. A pusztítás és a pusztulás, a hódítás és a hódoltság képei tűnnek fel a Mesterek balladájában is, amely arra a históriai közhelyre, hiedelemre épít, hogy a különleges mű alkotóit a készíttetők elteszik láb alól.

A groteszk, a nevetséges, a különös, a torz mind a szereplők rajzában, mind az ironikus elbeszélői megjegyzésekben megjelenik már a Kibic, az árva ember történetében is. A maga epikai gazdagságában s poétikai változatosságában azonban három helyen mutatkozik meg. A Foggal és bütyökkel félelmetes ötlete: a „paraszthőst” a nyomoréksága mentette meg attól, hogy a kollektív gazdaságba kényszeríthessék: „A főd az enyém – mondta Nagymarti András a szervezőknek, de ha kezem nincs, hogy írhassak alá?”. Keserű vigadalom a világ, mint (az átdolgozott) A szőlősgazdáé is, aki bosszúból a város adóhivatalának épületét akarja az éveken át rejtegetett ágyúval szétlőni, ám a lövedék a szennytelep derítőjébe csapódik. A kisszerű lázadás esete a Csillagoltogató háromkirályoké is a magyar és a román ipari tanulók ötvenes évekbeli karácsony estéjéről: az utóbbiak csínytevése, hogy templomba mennek, az előbbieké pedig, hogy levizelik az ortodox templom reflektorait. Végül a lebukástól való félelem köti egymáshoz őket; „adódhat olyan helyzet, melyben egymás cinkosai lehetünk”.

A diákok históriájáról, akárcsak a parasztemberéről, az elemzések nyomán elmondható, hogy az előadásmód Tamási Áronéra és Sütő Andráséra is utal. Ők „szociális indulataikat, politikai elkötelezettségüket” hasonlóan mintázták meg. Ugyanakkor Szilágyi szakít is e hagyomány zömével. Így például a szorongás leküzdésének, az abszurd elkötelezettségnek és az önveszejtő túlélésnek a Valahol fenn a Messzi-folyón és a Jámbor vadak rajzolta mintái révén. Az előbbi a víz tetején „kinyújtózkodott”, azaz döglött halak látványával, illetve a hozzá fűzött reflexióval tanúsítja a természeti és a társadalmi környezet egylényegűségét: az állatok éppúgy megszokhatják a pusztítást, mint az emberek. A válogatott kötet summája: a szerző, eltüntetvén pályakezdése nyomait, a munka mítosza helyett az erőszak időkön átívelő kultuszát viszi színre.

Irodalom

Fekete Vince, „Én mindig folyóra, nagyvíz mellé vágytam” (Beszélgetés a 70 éves Szilágyi Istvánnal), Székelyföld, 2008/10.

Gróh Gáspár, A regényíró novellái, Magyar Szemle, 2009/5–6.

Pécsi Györgyi, Olvasópróbák, Székelyföld, 2009/7.

Szász László, Jajdontól a Bolygó tüzekig, Kortárs, 2009/12.

Vincze Ferenc, Megbolydult világ, Új Könyvpiac, 2009/6.