súgó szűrés
keresés

Szilágyi István: Hollóidő

Szerző
Szilágyi István
Kiadás éve
2001
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
544
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Szilágyi első regényét (Üllő, dobszó, harang, 1969) viszonylag hamar követte a második, a remekművek rangjára emelt Kő hull apadó kútba (1975), hogy ezután másfél évtizedet kelljen várni az abszurd létszemléletet realista életképekkel párosító Agancsbozótra (1990). Ezt követte, ismét több mint tíz év elteltével, a Hollóidő, ez a több műfaj jellegzetességeit mutató alkotás. Pontatlanul, leginkább mégis a történelmi regény megnevezés illik rá, abban a sorban, amelyik a Mohács utáni időkhöz, a hódoltság történelmi élményéhez mint a magyar nemzettudat lényegi eleméhez tér vissza.

Szilágyi István ezt a hagyományt már a regény szerkezetével „újjáérti”: a Hollóidő két könyvből áll; két, egymástól messze eső színtérrel és két, előadásmódjában különböző elbeszélővel. Az első (Lovat és papot egy krónikáért) központi színhelye egy falu, Revek, ezen belül is Terebi Lukács tiszteletes udvara, íródeák apródjával, Tentással, akinek fontos feladata, hogy lejegyezze a papnak Fortuna Illés iskolamesterrel folytatott, az „újhites zajdulás”-ról, a reformáció tanairól szóló hitvitáit. A morális célzatú, a szabad akaraton s az élet titok voltán töprengő elmélkedések olyan helyen folynak, amely különben az amoralitás fészke. A parókia mint bűntanya tűnik fel: a nőszemélyek – a pap ifjú feleségétől, Hódy Ágótól kezdve a leányán, a serdülőként „hátul deszka, elöl léc” Kese-Katán át a házvezetőnő mindenesig, a „melle hintázik, fara reng” Baga Rozálig – egytől egyik nem csak szószólói, de gyakorlói is a szabad szerelemnek. Életük akkor vesz fordulatot, amikor – az egyébként a Skaricza Máté latin nyelvű életrajza által megörökített egyházszervező, Szegedi Kis Istvánról mintázott – Terebit a törökök fogságba ejtik, és terveket kell kieszelni a szabadítására. A váltságdíj, a nürnbergi Világkrónika nem elég a megmenekítésére, szükség van apródja mágikus-boszorkányos képességeire, főleg a szemverés, az igézet „tudományára”. A deák végzi el azt, amiről a kiszabadítás dolgában érkező – Méliusz Juhász Péterre emlékeztető – Pásztor Péter csak diskurál. Fortuna pedig – lassan kiderül róla, bár nem fedné fel, hogy a tulajdon apja – erőszakkal, a kegyetlenség zsoldosait, a „dúlóféle” hajdúkat felbérelve hajtana végre. A diskurálásokba bevonva a nőket is nem csak a deák származására derül fény, hanem a gazdája és a mester előéletére is. Kitüntetetten az utóbbi vonzalmára Erdély iránt, aminek lírai emelkedettséggel ad hangot: „Kurva kicsi ország, élni való hely, emberre szabott. Bármerre fordulsz, zöld dombok követnek arra kifele is. Odabent magas hegyek könyökölnek föléd... A völgyek alján pára kereng, s alóla kidugja ujját egy-egy templomtorony. Van, hogy kettő, három is, ahány religió. Falu, város, kőerősség mindenfele. Ott a vesszőpalánkot nem ismerik.” De játékos-ugrató keserűséggel szól a reformációról is: „amennyit ez a keresztény világot szétmorzsoló újhites törekedés gyengített rajtunk, arra a barbárnak öt ármádiája sem lett volna elég”.

A regény második része (Csontkorsók) mintha a vándorlások könyve lenne, mégpedig azoké a reveki legényeké, akik falujuk morotva menti tanyáján megbújva álmélkodtak a deák „világgá csábító történetein”, majd – miután megismerték a hadviselés fortélyait – világgá mentek. Közülük való a narrátor is, a mindvégig többes szám első személyben fogalmazó, megnevezetlenül is azonosítható mellékalak, Darholc Máté. Ő – ellentétben az első rész egyes szám harmadik személyű, megnevezhetetlen, a történeten kívül álló elbeszélőjével – részese az eseményeknek. Ami annyit jelent, hogy a vándorlók lassan-lassan ráébrednek, Fortuna beszerezte őket katonának, akiknek azonban a feladatuk is különleges: az ellenség helyett a szövetséges hadak felderítése. Kémkedésük során gyanúsakká válnak maguk is, főleg, hogy hiába ismernek rá a fel-felbukkanó Göncöl Istvánban a deákra, ő nem hajlandó felfedni kilétét. Így jutnak el oda, amikor „már magunk sem tudtuk, valójában kik és mik vagyunk”, azt meg végképp nem, „a világnak mely táján vagyunk”. És így jutnak el előbb egy romos templomba, ahol azon akad meg a tekintetük, hogy egy behemót vénember szekérkasnyi koponyát rugdosna rendbe, majd dühében a legényekhez vagdossa azokat, miközben a magasból törött nád, sás kezd szállingózni, valamint szakajtónyi hal, bárány, lúd, béka. Annak a zárójelenetnek az előképe ez, amelyben a törökök elleni csata után piramisokba rakott fejek – legtetejére Fortunáét, apjáét tette oda Tentás-Göncöl – szerteszét gurulnak, szaladnak a deák előtt, ő meg csak lépdel „a holtakkal terített végesség fele”.

Az elbeszélők a látomásokat, a csodákat, az eksztatikus megnyilvánulásokat mint egy mágikus világ mitológiai-bibliai és néprajzi jellegzetességeit mesélik el, kerülve a racionális magyarázatokat. Az utóbbiak az aprólékos ábrázoláshoz, a „kézműves-földműves” tárgyismerethez sem kapcsolódnak, mint ahogy az idők és terek keveréséhez sem. „Mintha szánt szándékkal kerültük volna azt, ami ország-história”, mondja valaki. Ebben az országban megannyi „hibrid tér” keletkezik – a „geográfiai tévképzetet” kialakító valóságos és kitalált nevekkel –, Kolozsvár, Debrecen, Temesvár és más azonosítható hely mellett Agócs várával, Bajnakövesével vagy az anagrammaszerűen Váradot jelölő Radvával. Az elbeszélők kevés segítséget nyújtanak az eligazodáshoz.

A regény fogadtatástörténetében volt, aki „mániákusan mai erdélyi regénynek”, volt, aki „magyar sorsregénynek”, illetve históriás énekekből összeszövődő „imaginárius magyar népeposznak” nevezte. 2001-ben a Magyar Irodalmi Díjról döntő Magyarország Európában Alapítvány Réz Pál elnökölte kuratóriuma úgy határozott, hogy a Hollóidő és Balla Zsófiának a Bodor Ádámmal készített beszélgetéskötete, A börtön szaga megosztva részesüljön az elismerésben. Ezt Szilágyi visszautasította, zavarta ugyanis a riport műfajának a szépprózával való összevetése, egyenrangúvá tétele. Körülröhögnék a hősei, ha elfogadná a díjat – a szájhagyomány szerint döntését így indokolta. A jóvátétel azonban nem késett: 2004-ben az UNESCO Kosztolányi Aranysárkánya és Krúdy Napraforgója mellett a Hollóidőt választotta ki a világnyelvekre történő fordításokat szorgalmazó programjában.

Irodalom

Bertha Zoltán, „Erdélyi változatlanságok” – „hollóidőben”, Helikon, 2001/18. = Uő.: Sorsbeszéd, Pomáz, 2003, Kráter Műhely.

Szigethy András, A Hollóidő viszontagságai, Kortárs, 2002/2–3.

Tanulmányok Szilágyi Istvánról, Szerk. Márkus Béla, Debrecen, 2003, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Csűrös Miklós, „(A nehezén túl vagyunk? A neheze hátravan?)”, Holmi, 2003/8.

Mester Béla, Szilágyi István, Budapest, 2004, Kijárat Kiadó.