súgó szűrés
keresés

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba

Szerző
Szilágyi István
Kiadás éve
1975
Műfaj
regény
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
447
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Szilágyi első regényét (Üllő, dobszó, harang, 1969) eredetileg egy trilógia nyitó könyvének szánta, s a második kötet végén kezdődött volna Szendy Ilka története. Az Üllő, dobszó, harang végül önálló egységként készült el, de ugyanúgy a halott rejtegetésének bűne áll a középpontban, mint a Kő hull apadó kútba regényben. Részint változott az írói szándék, megtartva annak az etikai kérdésnek a boncolgatását, hogy mi történik a bűnössel, ha tettét sem a társadalom, sem az igazságszolgáltatás nem torolja meg. Új szempontként merült azonban föl a 20. század eleji céhes világnak mint letűnt életformának a rögzítése, „emlékeinek jövőbe mentése”. A szerző úgy fogta fel, hogy a teremtett világ, Jajdon, azaz a valóságos Zilah szociográfiai pontosságú leírása akkora „kihívás”, mint Márai Sándornak a kassai polgár megörökítése annak letűnte után. Az író műhelyvallomása, a Balladás-keserves ámokfutás abból az alkalomból íródott, hogy Fábri Zoltán filmet készít a regényből (már a főszereplőket s a helyszínt is kiszemelték). Szilágyi két fogalomra hívta fel a figyelmet, a rendre és a lélekre, amelyek a fogadtatástörténet kulcsszavai is. Előbbi a szociográfiai hitelességű történelmi regényre, utóbbi a lélektani alaposságú tudatregényre céloz.

A történet elbeszélőideje nincs hathónapnyi. Attól a márciusi naptól kezdődik, amikor Szendy Ilka megöli szeretőjét, Gönczi Dénest, és addig a szeptember eleji napig tart, amikor végez vele kuvaszéletű cselédje, családja régi ismerőse, Faggyas Józsi. E kettős gyilkosság keretezi tehát az előre haladó jelen időt, az elbeszélt múlt azonban visszanyúlik a régmúltba. Látomásszerűen, képzeletben egészen annak a II. Rákóczi Ferencnek a koráig, akinek olajnyomatos fejedelmi képe ott függ a tímárlány szobájának falán, hogy megelevenedjék a lány bomlott óráiban. A múlt idő a Szendy és a Gönczi, valamint a Faggyas és a Simonffy családok történetében is igazából az 1848–49-es szabadságharccal kezdődik, igen szövevényes magánéleti szálakat sodorva, leplezett titkokkal, megszépített esetekkel. Ezek az évek – egészen a huszadik század legelejéig, az elbeszélés kezdetéig – a maguk rejtélyeivel, bizarr, olykor szégyenletes históriáival tárulkoznak fel a családja, köztük a szülei sorsa iránt korábban a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsító Ilka előtt. Eközben pedig a gyilkos tettét mindinkább igyekszik palástolni: abba a kútba hordja a követ, ahová Dénes tetemét ejtette. Ugyancsak a leplezés formája, egyszersmind a személyiség felbomlásának, tudathasadásának jele, hogy Ilka a kút fölé húzott ólba a Dénes sógorától vásárolt kismalacokat rakja, s úgy eteti, ruházza, babusgatja őket, mintha szeretője gyermekei lennének. De ide tartozik az a gúnyos-goromba viselkedés is, ahogy Marit, az immár özvegy Gönczinét becsapja, s mind inkább biztatja: él a férje, küldjön levelet a vele együtt Amerikába indulóknak.

A kőhordás, a praktikák a titkokkal és a bűn eltakarásával együtt annak a balladai előadásmódnak a sajátossága, amelyre az Arany-ballada, az Ágnes asszony mintája nyomán a legnagyobb nyomatékkal Jolanta Jastrzebska hívta fel a figyelmet. Arról viszont többen értekeztek, hogy a szétszóródó személyiség epikai megjelenítése más elbeszélésmódot követel, mint a társadalmi-történelmi jelenségek szemléletessé tétele. Olasz Sándor a „látomásos képrendszer” megteremtését emelte ki, megkülönböztetve a metaforikus „nyelvműködést” a metonimikustól, a „klasszikus prózai közlésnek” az ok-okozatiság elvét követő formájától. Ezzel a kettősséggel a regény nyelve, stilisztikája éppúgy „meg van osztva”, mint a főhős személyisége.

Ilka szkizofréniájának kialakulása, főleg pedig elhatalmasodása az elemzők szinte egyöntetű véleménye szerint elválaszthatatlan társadalmi helyzetétől. Gróh Gáspár határozottan állítja, hogy a szeretők tragédiájában „valóban jelen van a társadalom”. Sőt, a regény épp azt érzékelteti, hogy az individualizmus cselekedetei összefüggenek az „egészen durván banális társadalmi mozgásokkal, képletekkel”. Ilkát az avuló régi rend nem tudja betörni, ám kitörni sem képes belőle. A családi örökség s a jajdoni rendi hierarchia annak a tímár mesterségnek a továbbvitelét kívánta volna meg, amelyről apja halálát követően Ilkának az anyjával együtt le kellett mondania; ezért a szőlőművelésben látva mindennapi megélhetésük forrását, egyben vagyonuk gyarapítását is. Lényeges elem, hogy az elbeszélő arról a csaknem tíz esztendőről, amíg a lány kötelességtudóan, szorgalmasan, a hagyományokat követve gazdálkodik, az ún. narratív szünet keretében számol be. Azaz alig mond róla valamit, mintha e rendtartó magatartásról eleve el akarná terelni a figyelmet. Pedig ott van az a négy hónap is, az anyja, illetve Dénes halála között, amikor „már saját magától is rég elfogadta, hogy őt egy egrestelki ember öleli”; s amikor „életük legvalóságosabb együtt töltött óráinak” örülhetett. Ezt az összhangot töri meg Dénes váratlan kivándorlásának terve; a lélek összeomlása ekkortól kezd végzetessé válni. Hogy együtt éljenek, vállalva egymást, ezt egyikük szokásrendje, értékvilága sem engedte meg. Ekképp a tragikum: Dénes meggyilkolásának s a lány lelkének és tudatának története egyben „egy pusztuló család, néhány nemzedék, egy letűnt kor társadalmának története” is (Kulcsár Szabó Ernő).

A regény fogadtatástörténetének újabb darabja Maszárovics Ágnesé, amely a különböző kiadások textológiai vizsgálatát végzi el. Külön elemzi a 2000-es, első javított változatot, majd összeveti a többivel, s teret szán a kritikai visszhangok bemutatásának is. Azt állapítja meg, hogy a szerző jelentős mértékben rövidítette a már a legkorábbi kritikákban is kifogásolt esszéisztikus betéteket, ugyanígy a több elemzésben középpontba állított fejedelemkép-leírásokat, továbbá a szereplők lelki történéseiről tudósító elbeszélői megjegyzéseket.

Irodalom

Tanulmányok Szilágyi Istvánról, szerk. Márkus Béla, Debrecen, 2003, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Mester Béla, Szilágyi István, Budapest, 2004, Kijárat.

Gróh Gáspár, Jajdon és Zilah, avagy a kelet-európai kisvárosok nyomorúsága, = Uő., Határ. Ok nélkül, Budapest, 2006, Magyar Szemle.

Jolanta Jastrzebska, „A bűnért büntetés jár”, Literatúra, 2012/1.

Maszárovics Ágnes, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének textológiai vizsgálata, Budapest, 2015, Kézirat.