Spiró György: Csirkefej

A magyar drámakultúra nyolcvanas évekbeli művészi megújításában fontos kezdeményező szerep jutott Spiró György drámaírói tevékenységének. Ebben az időben született színházi munkái közül az emberi együttélést szétromboló gyilkos indulatokat bemutató Csirkefej tekinthető a legsikerültebb darabnak. Spiró A Békecsászárt (1982) követő második drámakötetének címadó műve további négy drámával (Jeruzsálem pusztulása; Az imposztor; A kert; Esti műsor) együtt jelent meg. A színmű ötlete eredetileg Székely Gábor rendezőtől származott, aki Spirótól egy kifejezetten Gobbi Hilda részére megírt darabot kért. A felvetés közvetlen előzményét Az imposztor sikere jelentette, ez volt az első az író drámáinak sorában, amely egy színész, ez esetben Major Tamás számára készült. Az előmunkálatoknak részét képezte, hogy Spiró állami gondozott gyerekekkel folytatott beszélgetései alapján alakította ki egyes szereplők nyelvi kifejezésmódját. A Gobbi Hilda utolsó nagy szerepét jelentő bemutató 1986. október 27-én volt a Katona József Színházban, az utolsó, ötvenedik előadásra 1987-ben került sor. A mű sikerét jól mutatja, hogy a Csirkefej megkapta a legjobb új magyar drámának, a Zsámbéki Gábor rendezésében színpadra vitt darab pedig az évad legjobb előadásának járó Színikritikusok Díját.

Spiró színházelméleti monográfiájában különbséget tett az irodalmi értékű dráma és a közönségnek szánt darab közt, a következőképpen írva le a két fogalom különbségét: „darab az, ami az adott színház lehetőségeire és igényeire szabva, előadás céljából íródik; dráma az, amit – az író szándékától esetleg függetlenül – az adott színházban nem lehet eljátszani, színpadi létezése nehézségekbe ütközik.” A Csirkefej ebben az értelmezésben populáris igényeket kielégítő darabnak számít, melynek megkomponálásakor elsődleges szempont volt a színházi előadhatóság. A mű szerkezeti felépítése szerint tizenhat jelenetből áll. A szereplők nem rendelkeznek tulajdonnévvel, az író csupán köznévi megjelöléssel különbözteti meg őket egymástól. A külvárosi udvar lakói (Vénasszony, Apa, Anya, Nő, Tanár) és a fiatalok (Srác, Haver, Bakfis, Csitri) mellett a hivatali szervek képviselői (Törzs, Közeg, Előadónő) lépnek színre. A bérház társadalmi közegéből feltűnően hiányzik a biztonságot jelentő családi otthon, a magányos lakók világában a drámai konfliktus eredete az egyetlen itt élő család széthullására vezethető vissza. Spiró az emberi kapcsolatok leépülését és válságát a hétköznapok valóságában ábrázolja. A megjelenő figurák sorából kiemelkedik a Vénasszony és a Srác kettőse, elsősorban ők tekinthetők a drámai eseménysor alakítójának. Kapcsolatuk előzménye, hogy a gyámhivatal az alkoholista szülők által elhanyagolt fiúhoz a – nagyanyai gondoskodással viszonyuló – Vénasszony bejelentése nyomán intézkedett a gyermek intézeti elhelyezéséről, ami feldolgozatlan konfliktusok és feloldhatatlan viszályok forrását jelentette. A drámai cselekmény kiindulópontja, hogy a három nap szabadságra hazaérkező Srác barátjával felakasztja a Vénasszony macskáját. A csirkefejekkel szatyrában hazaérkező özvegyben az állat pusztulása belső krízishez vezet; ennek hatására megpróbál vezeklésképpen valami jót cselekedni, ezért végrendeletében vagyonát a kamaszfiúra hagyja. Az emberi szándékot azonban visszájára fordítja a történések alakulása, a nagyvonalú elhatározás végül az asszony megölésének közvetlen kiváltó oka lesz. Az események abszurd jellegét erősíti, hogy a két fiú a rendőrök jelenlétében, mintegy azok felszólításának engedelmeskedve hajtja végre a kegyetlen gyilkosságot.

A darab művészi értékének egyik lényegi elemét a megújított drámanyelv képezi. Az egyes szereplői karakterek megformálásában alapvető funkcióval bír az alkatokhoz illő társadalmi rétegnyelv szociolektus kidolgozása. A sérelmekkel terhelt szociokulturális viszonyok közt elsősorban az Apa, a Srác és a Haver beszédmódját jellemzi trágár, obszcén szóhasználat. A nyelvi deviancia színpadi megszólaltatása a társadalmi érintkezés elfogadott normáit sértő jellegénél fogva úgy kelt ambivalens érzéseket, hogy eközben a korabeli színházi nyelv konvencióinak az áthágását is sikeresen megvalósítja. Spiró ehhez felhasználta az irodalomtudományi zsargon karikírozásának eszközét is, amikor a második felvonás egyik jelenetében a diáklányok hol nevetve, hol kínlódva a Menekülés az Úrhoz Ady-vers tudományos elemzését próbálják megérteni. A szöveg egyes szakkifejezéseit, illetve gondolatait a szerző ugyanis szó szerint Király István vaskos Ady-monográfiájából vette át, melynek komikus hatásával a premieren gyanútlanul megjelenő irodalomtudós is szembesülhetett.

A Csirkefej esztétikai hatásának másik forrását a tragikus irónia jelenti. A sorsukat alakítani képtelen szereplők élete nem nélkülözi teljes egészében a tragikus vonásokat, ennek oka mégsem a határait átlépő hős nagyságot nem nélkülöző, végzetszerű bukásában rejlik, hanem a társadalmi kiszolgáltatottságukból kitörni képtelen emberek szorult élethelyzetéből. A darab ugyanakkor nem menti fel őket sorsuk iránt viselt felelősségük alól, kudarcuk mégis túlmutat személyes cselekvési szabadságukon. A katarzis lehetőségét a műben az irónia oly módon ellenpontozza, hogy a bűn és bűnhődés összefüggésében értelmezhető tragikus vétség által előidézett megtisztulás helyett épp az emberi szándékok ellenében megvalósuló bűnelkövetés fejlődésrajza tárul fel, ami legfeljebb megütközést vált ki a nézőből. Mindez nem független attól, hogy a macska megölése és az öregasszony meggyilkolása az állat és az ember, az animális és a humánus közti határvonalak átlépését az élet brutális, könyörtelen elpusztításán keresztül mutatja fel. Az animális elem hangsúlyos szerepe mindenekelőtt az erőszakos és gyilkos tettekben és azok motivációjában érhető tetten, melyek a Csirkefejben magát az embert is destruktív ösztöneinek és szélsőséges indulatainak kiszolgáltatott lényként ábrázolják.