súgó szűrés
keresés

Ágh István: Dani uraságnak

Szerző
Ágh István
Kiadás éve
1984
Műfaj
memoár
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
342
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A pálya egyes állomásainak figyelmes elemzője találóan jellemezte a könyvet: a szerző látszólag különösebb cél nélküli utazásai és „lassú folyású szőlőhegyi beszélgetései, nyugodt áramlású előadásmódja” mögött egy olyan életszemlélet és magatartás húzódik meg, amelyik az anyagi javak helyett a szellemiekre, a bennük való kiteljesedésre és felüdülésre figyelmeztet. Mindeközben megőrzi önéletrajzi és naplójellegét, párhuzamosan az ekkortájt keletkezett versekkel (Vasy Géza). Az elbeszélés, akárcsak Tamási Áron „hazai tudósítása”, a Szülőföldem, vonatozással kezdődik. Útközben pedig annak a bevallásával, hogy még nem gondolta meg, mit és hogyan ír majd e tájról, Celldömölk környékéről, ahol kezdetben „otthontalannak és tudatlannak” érzi magát. „Inkább őseim emlékezete meg Berzsenyi szeretete vonzott” – jelenti ki az elbeszélő, mint aki azt sem döntötte el, riporterként vág-e neki a vidéknek, avagy ősei után kutatva életrajzi elbeszélésbe fog. A történet itt nem önmagát írja, hanem mások írják, vagy legalábbis diktálják – a vendéglátók, bizalmas emberek, barátok. „Az olvasóval is hadd játsszam valamicskét” – érezhető, hogy a narrátor a munkának örömmel lát neki, s még huncutságokra is telik tőle. Némi alakoskodásra is: arra gondol, miután „Berzsenyi nyomaiból” készül megírni ezt a vidéket, hogy a költőremetét játssza el, aki visszajött Nikláról elhagyott birtokára. Ötlet ötletet szül, kialakul végül az elbeszélés témája és szerkezete: annak lenne tán „a legnagyobb pikantériája”, ha rendszeres „beszámolókat” írna a Somogyba menekült poétának, elbeszélgetne vele magányában. A választott, ám nem szabályosan alkalmazott levélforma – felidézve Mikes Kelemen örökségét – mintha kiterjesztené a múltra is a jelenben megteremtett közvetlen légkört. A jelen hangulatát az a gondolat töri meg, hogy vajon tényleg „nyugalmas életet élnek-e ezek az emberek”. A riportszociográfiai jellegű tudósítások szerint: igen. Amit az egyik faluról állít a szerző, a másikra is érvényes: a lakosságot „általában jómódúnak lehet nevezni”, megelégszik a „csekély jólétével”. Bár az egész paraszti társadalom szerkezete „összeomlott”, „a szövetkezés magyari alapon mégiscsak bejött”. Azokkal az idősebb parasztokkal, akik, mint az édesapja is, „lélek-karambolként” élték meg a magángazdálkodás feladását, ma már „kedélyesen” el lehet társalogni. Rádió, televízió, mosógép, porszívó – sorolja Berzsenyinek a technikai eszközöket, feltételezve, hogy „még Horac is könnyebben eligazodott volna az Úr korában, mint Kegyed az enyémben”. Mégsem ujjong, sőt inti magát: „Jaj, de jó lenne, ha a valóság olyan fényes lenne, miként azt előadtam!” Valóságérzéke, paraszti óvatossága, az önáltatás gyanúja vagy valami tárgytalan félelem mondatja vele költőelődjéhez fordulva, hogy „mai álságos nyugalmunkért majdnem szívesen elcserélném” a régi időkét.A nyugalom „minősítésére” nehéz magyarázatot találni. Az elbeszélő jegyzeteiben is fölemlegetett „szerep nélküli falvak”, a kísértetházak sokasága bántaná, a háztáji gazdálkodás mint a parasztság önkizsákmányolása? Vagy inkább a szellemi élet zavarai, a tiltások, a tabuk? Talán inkább az utóbbi, ezért írja: „nemzetben, világban gondolkodni egyre kevesebben tudnak, akarnak […] Mintha jövőtlenül élnénk, múltunkat elfeledtük, magunkba zárt nép lettünk, csonkaságunkban”. Az efféle fejtegetések után magyarázkodni kezd: „Eddig is észrevehette Uraságod, mennyire keveredik bennem a régi parasztgyerek, a városi szellemi lény, a mai falusi életet szeretettel vigyázó férfi”.

Stílusa miatt is mentegetőzik a narrátor. Elégedetlen magával, ha az jut eszébe, „mennyivel nagyobb az írás röpte”, amikor neki, Berzsenyinek beszél, ír. Gyakorta archaikus, tájnyelvi szavakkal – csömbölék, csünt, csánk, becce, bürkés, vacakos –, kerülni akarván a publicisztikus fordulatokat, a szokványos beszédet. Akkor is, amikor – az egyébként az elbeszéléseiben is szerepeltetett – falujabeliek anekdotákba illő történeteit adja elő, vagy eddig ismeretlen beszélgetőtársaiét. Ez bátorítja arra, hogy mások családtörténete mellett a sajátjából is szemelgessen. A ló emlékezteti a költőt esküvői hintaja elé fogott lovaira, s hogy „az ember életét lovaival is krónikázhatná”, mivel „minálunk a lovaknak is emberi sorsuk lett. Az utolsó lovak, akár az utolsó parasztok, fejezték be pályafutásukat”. Minél több „levelet” fogalmaz, annál inkább felbátorodik, és lassan, mint a kemenesaljai ismerőseivel, Berzsenyivel is szinte komázik, tréfálkozik. Előbb azonban még nem mint koma, hanem mint irodalomtörténész szólal meg; kiigazít, enyhén rosszall. Kétségbe vonja, amivel a klasszikus poéta egyik levele dicsekedett, hogy tizenkét embert vert volna meg, dobált a tóba. Mindezek ellenére egyetértéssel idézi Berzsenyi Kazinczynak szóló gondolatát: „Te a theoria fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom”.

„Amit én nem tudok, azt Uraságod jobban tudhatja. Én már csak élvezettel képzelődöm arról, ami valaha természetes volt” – fordul partneréhez az elbeszélő. A múltban kalandozik, hogy latolgassa, Dani uraság mit csinált volna akkor, s mit csinálna ma. Történelmi-társadalmi változásokkal szembesítené. Megrémült volna-e, mint Széchenyi az úrbéri viszonyok eltörlésének követelésekor; kifogásolná-e, hogy a nyelvújítás „vad neologizálásából” egypár szó használatos maradt? Eltűnődne-e azon, hogy „van-e a poétáknak némi haszna hazánkban”? Nem nyugtatásul „üzeni” a narrátor: „az Úr nagysága nyilvánvaló abban is, hogy én, mai poéta, halhatatlanságának tisztelgek soraimmal”. A szociográfiai elemeket és az irodalomtörténeti fejtegetéseket, poétikai felvetéseket harmonikus egységbe ötvöző Dani uraságnak alapvető érdeme van, ahogy egyik méltatója fogalmazott, Berzsenyi „feltámasztásában”. A szerző személyes vallomása és a tárgyilagos történelmi-művelődéstörténeti számvetés együtthatása révén lesz a mű „a társadalmi-nemzeti önismeret értékes dokumentumává” (Szendi Zoltán).

Irodalom

Endrődi Szabó Ernő, Költői útinapló, Új Írás, 1985/7.

Laczkó Pál, Ágh István: Dani uraságnak, Kritika, 1985/6.

Kemsei István, Ahol minden magában való összefonódik, Kortárs, 2001/8.

Szendi Zoltán, Téli vadak száraz sírása után, Jelenkor, 1985/1.

Vasy Géza, Ágh István verse és prózája, Tiszatáj, 1986/1.