Ágh István: Dani uraságnak

A pálya egyes állomásainak figyelmes elemzője találóan jellemezte a könyvet: a szerző látszólag különösebb cél nélküli utazásai és „lassú folyású szőlőhegyi beszélgetései, nyugodt áramlású előadásmódja” mögött egy olyan életszemlélet és magatartás húzódik meg, amelyik az anyagi javak helyett a szellemiekre, a bennük való kiteljesedésre és felüdülésre figyelmeztet. Mindeközben megőrzi önéletrajzi és naplójellegét, párhuzamosan az ekkortájt keletkezett versekkel (Vasy). Az elbeszélés, akárcsak Tamási Áron „hazai tudósítása”, a Szülőföldem, vonatozással kezdődik. Útközben pedig annak a bevallásával, hogy még nem gondolta meg, mit és hogyan ír majd e tájról, Celldömölk környékéről, ahol kezdetben „otthontalannak és tudatlannak” érzi magát. „Inkább őseim emlékezete meg Berzsenyi szeretete vonzott” – jelenti ki az elbeszélő, mint aki azt sem döntötte el, riporterként vág-e neki a vidéknek, avagy ősei után kutatva életrajzi elbeszélésbe fog. A történet itt nem önmagát írja, hanem mások írják, vagy legalábbis diktálják: a vendéglátók, bizalmas emberek, barátok. „Az olvasóval is hadd játsszam valamicskét” – mondja, s érezhető, hogy a narrátor a munkának örömmel lát neki, s még huncutságokra is telik tőle. Némi alakoskodásra is: arra gondol, miután „Berzsenyi nyomaiból” készül megírni ezt a vidéket, hogy a költőremetét játssza el, aki visszajött Nikláról elhagyott birtokára. Ötlet ötletet szül, kialakul végül az elbeszélés témája és szerkezete: annak lenne tán „a legnagyobb pikantériája”, ha rendszeres „beszámolókat” írna a Somogyba menekült poétának, elbeszélgetne vele magányában. A választott, ám nem szabályosan alkalmazott levélforma – felidézve Mikes Kelemen örökségét – mintha kiterjesztené a múltra is a jelenben megteremtett közvetlen légkört. A jelen hangulatát az a gondolat töri meg, hogy vajon tényleg „nyugalmas életet élnek-e ezek az emberek”. A riportszociográfiai jellegű tudósítások szerint: igen. Amit az egyik faluról állít a szerző, a másikra is érvényes: a lakosságot „általában jómódúnak lehet nevezni”, megelégszik „csekély jólétével”. Bár az egész paraszti társadalom szerkezete „összeomlott”, „a szövetkezés magyari alapon mégiscsak bejött”. Azokkal az idősebb parasztokkal, akik, mint az édesapja is, „lélek-karambolként” élték meg a magángazdálkodás feladását, ma már „kedélyesen” el lehet társalogni. Rádió, televízió, mosógép, porszívó – sorolja Berzsenyinek a technikai eszközöket, feltételezve, hogy „még Horác is könnyebben eligazodott volna az Úr korában, mint Kegyed az enyémben”. Mégsem ujjong, sőt inti magát: „Jaj, de jó lenne, ha a valóság olyan fényes lenne, miként azt előadtam!” Valóságérzéke, paraszti óvatossága, az önáltatás gyanúja vagy valami tárgytalan félelem mondatja vele költőelődjéhez fordulva, hogy „mai álságos nyugalmunkért majdnem szívesen elcserélném” a régi időkét. A nyugalom „minősítésére” nehéz magyarázatot találni. Az elbeszélő jegyzeteiben is fölemlegetett „szerep nélküli falvak”, a kísértetházak sokasága bántaná, a háztáji gazdálkodás mint a parasztság önkizsákmányolása? Vagy inkább a szellemi élet zavarai, a tiltások, a tabuk? Talán inkább az utóbbi, ezért írja: „nemzetben, világban gondolkodni egyre kevesebben tudnak, akarnak […] Mintha jövőtlenül élnénk, múltunkat elfeledtük, magunkba zárt nép lettünk, csonkaságunkban”. Az efféle fejtegetések után magyarázkodni kezd: „Eddig is észrevehette Uraságod, mennyire keveredik bennem a régi parasztgyerek, a városi szellemi lény, a mai falusi életet szeretettel vigyázó férfi”.

Stílusa miatt is mentegetőzik a narrátor. Elégedetlen magával, ha az jut eszébe, „mennyivel nagyobb az írás röpte”, amikor neki, Berzsenyinek beszél, ír. Gyakorta archaikus, tájnyelvi szavakkal – csömbölék, csünt, csánk, becce, bürkés, vacakos –, kerülni akarván a publicisztikus fordulatokat, a szokványos beszédet. Akkor is, amikor – az egyébként az elbeszéléseiben is szerepeltetett – falujabeliek anekdotákba illő történeteit adja elő, vagy eddig ismeretlen beszélgetőtársaiét. Ez bátorítja arra, hogy mások családtörténete mellett a sajátjából is szemelgessen. A ló emlékezteti a költőt esküvői hintaja elé fogott lovaira, s hogy „az ember életét lovaival is krónikázhatná”, mivel „minálunk a lovaknak is emberi sorsuk lett. Az utolsó lovak, akár az utolsó parasztok, fejezték be pályafutásukat”. Minél több „levelet” fogalmaz, annál inkább felbátorodik, és lassan, mint a kemenesaljai ismerőseivel, Berzsenyivel is szinte komázik, tréfálkozik. Előbb azonban még nem mint koma, hanem mint irodalomtörténész szólal meg; kiigazít, enyhén rosszall. Kétségbe vonja, amivel a klasszikus poéta egyik levele dicsekedett, hogy tizenkét embert vert volna meg, dobált a tóba. Mindezek ellenére egyetértéssel idézi Berzsenyi Kazinczynak szóló gondolatát: „Te a theoria fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom”.

„Amit én nem tudok, azt Uraságod jobban tudhatja. Én már csak élvezettel képzelődöm arról, ami valaha természetes volt” – fordul partneréhez az elbeszélő. A múltban kalandozik, hogy latolgassa, Dani uraság mit csinált volna akkor, s mit csinálna ma. Történelmi-társadalmi változásokkal szembesítené. Megrémült volna-e, mint Széchenyi az úrbéri viszonyok eltörlésének követelésekor; kifogásolná-e, hogy a nyelvújítás „vad neologizálásából” egypár szó használatos maradt? Eltűnődne-e azon, hogy „van-e a poétáknak némi haszna hazánkban”? Nem nyugtatásul „üzeni” a narrátor: „az Úr nagysága nyilvánvaló abban is, hogy én, mai poéta, halhatatlanságának tisztelgek soraimmal”. A szociográfiai elemeket és az irodalomtörténeti fejtegetéseket, poétikai felvetéseket harmonikus egységbe ötvöző Dani uraságnak alapvető érdeme van, ahogy egyik méltatója fogalmazott, Berzsenyi „feltámasztásában”. A szerző személyes vallomása és a tárgyilagos történelmi-művelődéstörténeti számvetés együtthatása révén lesz a mű „a társadalmi-nemzeti önismeret értékes dokumentumává” (Szendi).