súgó szűrés
keresés

Illyés Gyula: Dőlt vitorla

Szerző
Illyés Gyula
Kiadás éve
1965
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
204
A szócikk szerzője
Vasy Géza

Az önálló hangot kereső, a klasszikus avantgárdhoz is vonzódó első időszak után Illyés Gyula költészete legalább három nagyobb szakaszra osztható. Az elsőt szükségszerűen 1944 zárja le, a másodikat pedig 1956 forradalmas versének (Egy mondat a zsarnokságról) a megjelenése.

Ez az év nemcsak történelmi határkő, a nemzeti tragédia nagymértékben megviselte a személyiséget. A hatalomra kerülő Kádár-rendszer ellenségnek tartotta, s a költő előbb a magányba, önkéntes száműzetésbe menekült. Majd, amikor jelentkezett volna, tilalom zárta el publikációs terveit. Végül 1961 őszén jelenhetett meg az Új versek szép kiállítású gyűjteménye. Ez a kötet sokak számára csalódást jelentett, mert egy politikailag semleges hangvételű, tárgyias-elégikus „Őszikék”-korszak gyűjteményének tekintették. Az igazság azonban az, hogy a költő számos verse közölhetetlennek bizonyult. A szerkesztő, Domokos Mátyás írta meg, milyen küzdelmet kellett éveken át folytatni azért, hogy a pártállami cenzorok ne tiltsák el versek sokaságát. Például a Költők egymás közt 1956-tól 1965-ig, a Hunyadi keze1968-ig várt a megjelenésre. S amikor először vetődött fel a kiadói szerkesztőségben, hogy most már talán közölni lehetne az Egy mondat a zsarnokságról versét, az őt ért bántások miatt a költő ingerülten tiltakozott. Bár 1956 után keletkezett verseinek időrendjét pontosan talán soha nem fogjuk megismerni, az 1965-ös kötet mégis hitelesen tájékoztat e néhány évről és a költő formavilágának radikális megújulásáról.

Illyés költői versépítkezésének változásait és így gazdagodását reprezentatív módon először a Bartók (1955) című vers fejezte ki. Majd e tendenciának szerves folytatása a Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez(1965). Alkalmi költeménynek is nevezhetnénk, de sokkal több annál: a magyarság oly sokszor tragikus, ám jobbítható sorsát idézi fel. Hisz Kodály, a „vezérlő karmester” a nemzeti tudat orvosa, egy egész népben tudatosíthatja, „mi a helyes, mi a hamis”. Az ókori görög dithürambosz modern változata ez a vers, amelyet ünnepi, fenséges hangoltság, himnikusság jellemez. A főhajtás, az hommáge-jelleg többször alkalmat adott Illyésnek, hogy ars poeticát fogalmazzon meg. A még hagyományosabb Kodály-vers után a tisztelgő versek feltűnően megváltoztak, a korszak fiatalabb költőihez képest is modernebbek lettek. Ezekben az években már csak elvétve él a tárgyias részletezéssel, a lépésről lépésre haladó versépítkezéssel. Az újrealizmus, újnépiesség, új tárgyiasság egykor modern eszközeit felváltotta a hiátusos építkezés, a tömörítés, a váratlan közlések sora. Az 1965-ös könyve elé írt prózai bevezetőjében Illyés kiemelte: „Minél otthonosabban, ösztönösebben is forog valaki a költészet belterületein, annál inkább vonzódik a határaira – e látszólagos ellentmondás alapja is múzsai parancs. […] a szépet, a jót, az igazat méltóképpen, tehát újszerűen […] mégis maradandóan, csak cifraság és nagyképűség nélkül, könnyedén, lelki-szabadon lehet műbe tömöríteni”.

A költő világszemléletében mindig is jelen volt a tragédiákon is átsugárzó optimizmus, ám egyre több a kétely, az önbiztatás és a biztatás kérdőjel-sorozata. A Bernáth Aurél egy képe alá című versben „Az öngyilkosságot halasszuk ma is el” nyitósor után az élet szépségeire irányítja a figyelmet. Hisz „Mindenki csodát él, ki még él, / azok után, mi volt kiszabva ránk. / Létezni, ez maga a szépség”. S a vers aforisztikus zárósora belénk vési azt, hogy „A legnagyobb bátorság a remény”. 1956 után a reményt újra és újra neki is ki kellett küzdenie. Nemcsak a társadalom, hanem a személyiség sorsa, léte is kérdésessé vált. Olyan válsággal kellett megbirkóznia, amely végigkíséri életútján. Van-e értelme a személyiség létezésének, ki lehet-e lábalni a reményvesztettség poklából? A küzdelem nem hétköznapi, hisz „napi kosztjáért ölni kíván / kiéhezett / sárkányom, kétségbeesésem” (Hajnal, április, depresszió). Költői szempontból talán a Csitító jeleníti meg legdinamikusabban a vívódást, akár még Vörösmarty tragikus szenvedélyű látomásainak erejét is felidézve: „Jósló tükrök ti, milyen arcot / és milyen jövendőt mutattok: / rajzoltok cikázva a lélek / mélyeiből, míg vakon, árván, / kint s bent egyaránt fájván s fázván, / Karthago-üszkein egy létnek, / minden reménynek elmulásán, / versemből kereplőt csinálván, / bóditom magam, mint a sámán, / jöjjön valami csitulás rám.”

Az elmúlás, a halál motívumköre már korábban is föl-fölvillant, ám következetesen 1956 után kezdte Illyés költészetét foglalkoztatni. A motívumokban hol a férfi és a nő egymásrautaltsága (Éva), hol a nagyfokú fájdalom a meghatározó (Összeomlás). Máskor a vallásos hit kérdésessége a döntő (Mi lett az isten; Esély egzisztencialistáknak). A személyiség létének kérdésességét kiemelő versek mellett azonban megjelennek olyanok is, amelyek a magánszféra emberszabású, élhető kisvilágát mutatják be. Ilyenek például a Hírszerzőim, a Húgaid, az Emberi éj. S a kötet zárásaként ezt az értékrendet hangsúlyozza Az orsók ürügyén hosszú, litániás gyökerű, de epikus részletezésű mű is.

A kötet másik szembeötlő újdonsága – a személyiségfilozófiai kérdéseket vallató alkotások nagy száma mellett – a prózaversek megjelenése. Ezekben főként a gyerekkori emlékeket idézi fel a költő, de egészen másként, mint epikus műveiben. Itt a tárgyiasság keveredik a látomásos, szürrealista szemlélettel, a tényszerűség a képzelettel (Világszerzés; A tenger; Brazil őserdő; Gyermekkorom zivatarai). Ugyancsak új elem az időnkénti aforizmaszerű tömörség. Ezekben nem egy-egy ötlet bizonyul lényegesnek, hanem a létezés ellentmondásos voltának érzékeltetése, mint a kötetnek címet adó Dőlt vitorla. A gyűjtemény utolsó előtti alkotása a Mozgó világ. A verses, önéletrajzi elemekkel gazdagított, szociografikus, időszembesítő versciklus a pusztai cselédség sorsának javulását állítja a középpontba. A költő valójában nem a szocializmust dicséri, hanem a dolgozó emberek munkájának eredményességét, a villany bevezetését, az életfeltételek javulását.

Irodalom

Kiss Ferenc, A „Dőlt vitorla” költője, = Uő., Művek közelről, Budapest, 1972, Magvető.

Tamás Attila, Illyés Gyula, Budapest, 1989, Akadémiai. (Kortársaink)

Izsák József, Illyés Gyula költői világképe, 1950–1983, Budapest, 1986, Szépirodalmi.

Domokos Mátyás, Dőlt vitorla, = Uő., Adósságlevél. Esszék, tanulmányok Illyés Gyuláról, Budapest, 1998, Kortárs.