Buda Ferenc: Ébresszen aranysíp

Buda Ferenc Ébresszen aranysíp című – sorrendben második – verseskötetének szövegeiből egy érett, autonóm költő arcéle rajzolódik ki. Míg a szerző első verseskönyvében, az 1963-as Füvek példájában még túlságosan közvetlen módon érvényesült a József Attila-hatás, itt már megtörténik az elszakadás a nagy költőelőd poétikájától. Költői attitűdje az idősebb kortárs, Nagy László beállítódásával rokonítható: esztétikai és eszmei szempontból a „bartóki modell” irányába tájékozódik; küldetéses szerepfelfogást képvisel, műveiben meghatározó a moralitás (és a moralizálás) jelentősége. Igaz, a két alkotó lírai univerzuma között lényegesek az eltérések: Buda világképe kevésbé elvont, szociográfiai érdeklődése elmélyültebb, látomásvilága földközelibb, stílusa szikárabb, kifejezésmódja általában kevésbé expresszív, mint Nagy Lászlóé.  

Az Ébresszen aranysíp első darabja, a sematikus világszemléletet és kultikus beszédmódot érvényesítő Liliom és korbács megtévesztő látszatot kelt: e mű alapján aligha lehetne felmenteni a költőt a Nagy László-epigonizmus vádja alól. Ám a kötet további szövegeinek java része ettől gyökeresen eltérő képet mutat. Egyedinek nevezhető például a bomlófélben lévő archaikus vidéki társadalom egyszerre kritikus és megértő leírása a bensőséges hangvételű Mély sárban, vagy a nehéz fizikai munka lélekölő hatásainak pontos és érzékletes ábrázolása a merész társadalombírálatot megfogalmazó Vonatozókban. Az Ébresszen aranysíp szerzője nem annyira a látomásos költészet fő vonulatához kapcsolódik, inkább egy új líramodellt próbál felépíteni. Poétikájának – nem kizárólagos – alapja a vallomásos elemekkel színezett „emelkedett tárgyiasság” paradigmája lesz (a műszó Bodnár Györgytől származik). E keverék modellben kitüntetett helyet kapnak a provincia témájú modern népiség eszmei összetevői is.            

A kötet legjelentősebb, az adott korban a legnagyobb feltűnést keltő, de nem a legtipikusabb darabja a Roham című félhosszú vers. Ebben a neoavantgárd ihletésű, oratorikus jellegű műben Buda a lírai montázs technikáját alkalmazza. Heterogénnek látszó valóságelemeket fog egybe; egyszerre, egymástól nehezen elkülöníthető módon szól a (modern) háborúról, a létharcról, a mindennapok kisszerű küzdelmeiről, a családi élet nehézségeiről, az ifjúság elmúlásáról. Formai szempontból (is) a szimultaneitás határozza meg a költemény szerkezetét. A Roham különböző szövegtípusokat társít, amelyeket nem (vagy nem feltétlenül) egymás után, hanem egymás mellé helyez. A verset magában foglaló oldalak tördelése kétosztatú: a baloldali oszlopban szétszórt szavak, töredezett mondatok, illetve repetitív szövegalakzatok találhatók, míg a megformáltabb, összefüggőbb és követhetőbb főszöveg a jobboldali hasábban szerepel. A különböző szólamok egyes helyeken viszonylag jól elválaszthatók egymástól, másutt viszont összecsúsznak, összemosódnak. A költemény „provokálja” a konvencionális olvasói elvárásokat, amennyiben egyszerre követel meg vízszintes és függőleges irányú olvasást. Mindemellett a Roham szerzője a költészet lehetőségeinek kitágításával is kísérletezik: a próza, a zene, illetve a vizuális művészet felé közelíti a lírát. A kötet záródarabja a Kincseket őrzök című, tankölteményként is értelmezhető himnikus prózavers bepillantást enged Buda Ferenc egyedi, immanens idealizmusába. A költő – egyfajta spiritualizált anyagelvűség jegyében – a paraszti világ hagyományos eszközeit kultikus tárgyakként tartja számon. Közvetlen használati értéküktől némiképp elvonatkoztatva e szerszámok idealitás-aspektusára összpontosít: a „zajtalan történelem tanúságtevőiként” aposztrofálja azokat. (Meghatározásának fegyver- és háborúellenes éle nyilvánvaló. Emellett a korban hivatalosnak számító marxista ideológia osztályharc-kultuszának is ellentmond az, hogy a költő pozitív hangsúllyal emlegeti a „zajtalan történelmet”.) Ugyanakkor Buda számára „a Szigony és a Szőlőmetsző, a Köpülő és a Rokka, a Kévekötő Fa és a Kéveoldó Kés” (amelyek – mint lexémák vagy zártabb egységet alkotó jelzős szintagmák – szófajtani vonatkozásban tulajdonneveknek tekinthetők) a maguk kézzelfogható konkrétságán túl nem egyszerűen jelek, elvont szimbólumok, hanem eleven tárgyiasulások, szellemi lények is. Így Buda Ferenc – a szorosabb értelemben vett természeten túl – az ember által alkotott, de még természetközelinek nevezhető objektumvilágra is kiterjeszti panteizmusának hatókörét.

Nem annyira esztétikai, inkább történeti, illetve filológiai vonatkozásban figyelemreméltó, hogy az Ébresszen aranysíp két 1956-os tematikájú verset is tartalmaz. Az egyik az 1960-as évek közepén íródott Kutya a társam, középpontjában egy gondosan kimunkált, alapvetően az esztéta modernség nyomvonalán haladó, felülstilizált vadászat-allegóriával, amely „csak” közvetetten idézi fel a forradalom vérbe fojtását. A másik a drámai eseményekkel lényegében egy időben keletkezett Pesten esik a hó, amely – jóllehet metaforikus nyelven, mégis – közvetlenebbül szól 1956 tragédiájáról. Az utóbbi egyike volt annak a három költeménynek, amelyek  megírásáért és illegális terjesztéséért 1957-ben egyévi börtönbüntetésre ítélték Buda Ferencet. Közel másfél évtizeddel később viszont a „konszolidálódott” kádári hatalom már engedélyezte a vers megjelenését. E különös fejlemény kapcsán érdemes felidézni egy jellemző kortörténeti adalékot. Az Ébresszen aranysíp egyik recenzense, Gál Farkas a Petőfi Népe című lapban a következőképpen összegezte véleményét a verseskönyvről: „Nagyon jó kötet az Ébresszen aranysíp (csupán a Pesten esik a hó című verset kellett volna kihagyni)”. Ám a kis terjedelmű ismertetés szövegéből nem derül ki, hogy szerzője vajon esztétikai vagy politikai szempontok alapján minősítette-e a kötetbe nem illőnek az ’56-os költeményt.