Csanádi Imre: Egy hajdani templomra

Csanádi Imre idegeiben hordozza a magyar múltat. Eszményi magyarosság, szabatosság és választékosság jellemzi – írja róla monográfusa, Alföldy Jenő. Kiemelt ihletforrása az irodalmi régiség, a görög-római antikvitás, a magyar középkor, a barokk élményköre. Szívesen gondolja magát a krónikás poéták utódjának, s nagy hatással van rá a zsoltárköltészet. Nyelve gyakran archaizáló. Integrálja az ősköltészetet a modern irodalomba. Alkalmazza a magyar folklór hagyományos formai és verseléstechnikai mintáit. Poétikai tekintetben nem csupán a kétszáz évvel ezelőtti deákosok, a „debreceni iskola”, a sárospatakiak, Csokonai, Fazekas, Berzsenyi tekinthetők elődeinek, hanem már a régi magyar irodalom verselőitől is merít ösztönzést. Protestáns prédikátorok, végvári katonák és kuruc vitézek költői és nyelvi örökségét viszi tovább. Maradandó hatást gyakorolt rá Babits Mihály formai virtuozitása. A manierizmus sem idegen tőle: tiszteli a régi nagyok által ráhagyományozott mintákat és a kismesterek kezétől tökéletesre csiszolt részleteket. Azonosító vonása a „kismesteri” darabok készítése. Mesteremberi ethosza szolgálattevő magatartást, illetve formai igényességet foglal magába. Verselését tárgyilagosság, realitás és ironikus-szatirikus látásmód egymásmelletisége jellemzi. Változatos formaművészete arányosan tartalmaz magyaros, nyugat-európai és deákos formákat. Realista kisvilág, klasszicizáló ízlés, pontosság, tömörség, jó hangzás az ismertető jegyei. A mellékesnek látszó részletekben mutatja meg a lényegit. Általában a tárgyi közvetettséget választja a vallomásossággal szemben. Így mutatja be alkotói felfogását: „Nem állhatom az irodalomban az irodalomcentrikusságot, nem szeretem, ha a literatúra csak a literatúráról szól.” Az 1962-ből való Kismester c. epigrammája többet árul el erről: „Legyek kismester inkább, dolgaértő, / ki ha-mit tesz, tisztességgel csinálja, / mintsem titánok zagyva, pofatépő, / ál-egekig sötétlő / paródiája”. Ars poeticájaként is olvasható a Mohácsi exhumálók záró strófája: „Szolgálni, hatni – tudtam-e máshogy itt? / Ítéljetek meg! Vállalom, úgy igaz: király voltam, kincsbe fúltam… / Béke velünk, fanyar exhumálók!”

Költészetének fő iránya a népi és nemzeti értékekhez, a természethez, a paraszti világhoz és kultúrához való ragaszkodás. Önéletrajzi és társadalmi tárgyú verseiben a korrajz, a történelem emberi hatása érdekelte. Kirajzolódik a versekben a költő élettörténete és mindenkori környezete. Költészete szociografikusan felmérő: arcokat, sorsokat, tájakat, históriákat és konfliktusokat örökít meg. Szemléletének összehasonlító módszere a múlt felől láttatja a jelent. A paraszti témát a klasszikus formával társítja vagy a modern életélménnyel kapcsolja össze. Vidéki környezetét az értelmiség szemével nézte, s elődei erkölcseit megőrizve ítélte meg a várost és a világot, az általános emberi viszonyokat. A táj, a szülőföld, az otthon szellemének megszólaltatója. Egy forráshoz c. magyaros-ütemhangsúlyos versében azzal, hogy nemcsak bemutatja a természeti környezetet, hanem számba veszi hazai vidékének, a Fejér megyei Zámoly emberi történeteit, egyszerre ír tájlírát, ódát és alkot elégikus sorsjelképet. Nemcsak a szülőfaluját poétizálta, hanem más lakhelyeit is: Székesfehérvárt, Budapestet, Zuglót, a lakótelepeket. Szemlélődő, a megfigyelésben elmerülő alkat. A puritánság és racionalitás, a létélmény valósághű bemutatása lírájának karakteres jegyei. Sok évig tartó katonáskodásának, illetve három és fél évig tartó ukrajnai hadifogságának élménye megjelenik verseiben is. A Berdicsevi nyírfákban (1945) himnikus emelkedettségű hanghordozása a honvágy kifejezése mellett a magyarság lelkiismeretét szólaltatja meg a második világháborús szerepvállalás miatt: „Délnyugat sarka hördül, / csapzott arcunkba port vág, – / ítélet kürtje dördül: / ránkfér e zord tanulság!”

Bornemissza Péter c. verse a költőelőd Ördögi kísírtetek c. művének parafrázisa. Követi a 16. századi prédikátor közösséghez szóló, bíráló és kockázatot vállaló példáját, s egyben feleleveníti a prófécia műfaji mintáját is. Egy hajdani templomra c. versében a történelem során a benne gyülekezők hite által hajlékká és menedékké válik az egykori templom, ezáltal a magyarság megmaradásának jelképévé emelődik: „Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, / ország lappangott itt, mikor nem vala ország”. A novgorodi Szent György ikonra c. opus példázata a kultikus rendeltetésű képből jelképesen vonatkoztat el erkölcsi példát: „Valahányszor látunk, tanítod tudni: / szükség a Monstrumot földre tapodni; / örömünket otrombán elárnyékozót, / idegen ostromlót, vérre szomjazót.” Az Észtekben a nagy birodalmak által elnyomott, évszázadokon át sanyargatott és kipusztulástól fenyegetett népek mellett áll ki. A békés alkotómunkát és a józan tűrést tartja a megmaradás zálogának. A Csillagforgó c. poémájában teljes világképét igyekszik nagy kompozícióba foglalni. A modern kor fogalmai ellentételeződnek az ősi, természeti világéval. Humanista felfogásában az emberi mérték megőrzésének fontosságát hangoztatja. Az 1972-től 1978-ig megalkotott Írott képek ciklusában arra törekszik, hogy személyes érzelmeit a kultúratörténeti régiség közvetítésével fejezhesse ki. A kevésbé ismert „kismesteri” alkotásokat választja témául, nem idegenkedik az ún. „naiv” művészettől sem. Verseivel követi az európai művészet állomásait érintve az antikvitást, a gótikát, a reneszánszot, a népművészetet, a historizmust, az impresszionizmust, eljutva az expresszionizmus modern stílusirányzatáig. Témája lehet a Képes Krónika iniciáléja, a 19. századi magyar pásztorfaragvány éppúgy, mint az ókeresztény katakombafestmény vagy Goya királyi családképe. A közvetett lírai önkifejezés alkalmait megteremtő szerző szándéka szerint: „ezeket a verseket mai ember kalapálja formákba, a mi életünk játszik össze az akármilyen ősivel…”.