Mózes Attila: Egyidejűségek

A Kolozsváron élt Mózes Attila első novellásköteteit (Átmenetek, 1978; Fény, árnyék átdereng, 1980) a témák, novellatípusok, poétikai eljárások rendkívüli gazdagsága jellemzi. A hagyományosan „pointe”-ra kihegyezett, cselekményes, anekdotikus novellák mellett találunk hosszabb, szerteágazó elbeszéléseket és a rövidtörténet műfajába sorolható groteszk-ironikus karcolatokat, rajzokat is. Műfaji határokat nem ismerő „szövegek”, lírai monológok, az irrealitás, az abszurd felé közelítő történetek, metaforikus elbeszélések és kétdimenziós realista novellák váltogatják egymást. Emellett a hangulat, tágabban értelmezve, az atmoszférateremtés varázslatos képessége Mózes első köteteinek a legnagyobb meglepetése. „Szövegek különböző hangulatokra” – jelzi az első kötet alcíme, és a cselekmény gyakran valóban háttérbe szorul a megelevenített belső emberi világok, a helyzetelemzések és a környezeti atmoszféra érzékeltetése mögött. A természeti környezet és a tárgyi világ hangulattá oldása, vagy inkább a belső hangulat egész elbeszélések atmoszféráját meghatározó kisugárzása szinte valamennyi művének jellemzője. Első köteteiben az írót leginkább a hétköznapok egyhangúságának, az emberhez méltó cselekvés lehetetlenségének, az elmúlás fájdalmának, a kiszolgáltatott, identitását kereső ember hangulatai tárgyiasulásának megjelenítése foglalkoztatta.

Prózájának mindezen sajátosságai és törekvései kapnak kisregényi formát az Egyidejűségekben, melynek alcíme: „Rendhagyó falumonográfia évszakokban”. A könyv hátoldalán pedig ez olvasható: „a mozdulatlannak tűnő történet végül is egy táj sugallta hangulat, sőt érzés visszavetítése ugyanabba a tájba”. Mindezzel Mózes jelzi, hogy műve, bár egy falu életének lényegileg teljes ábrázolása, mégsem a két világháború közötti tárgyias szociográfiák kései utóda, hanem az ő sajátosan szubjektív létérzékelésének és a valóság találkozásának a megjelenítése. Ez a kettősség a mű egészén végigvonuló és annak minden részletére kiható alapsajátosság. A hol szenvtelenül pontos, hol líraian leíró, hol pedig filozofikusan elmélkedő szöveg kettős narratív nézőpont köré szerveződik, s mindkettő filmszerűen, a kamera mozgásának megfelelően vezeti tekintetünket a tájban. Az egyik, az önmegszólítás eszközével élő a Koporsókőről, madártávlatból halad fokozatos közelítéssel a hegyek közé szorult Göcshöz (amelyet az erdélyi Székelyhidasról mintázott Mózes). Az évszakok ritmikus váltakozásával párhuzamosan színét, hangját, hangulatát váltakoztató természetből azonban először mindig a sírkőfaragó Florentin vésőjének pengését sodorja felé a szél („ne érezze a tenyér a kő érdességét, legyen sima, egyenletes, mint a végső hallgatás, a dátumozott csönd”). Ez a jelképes motívum minden évszak faluképének kezdetén arra figyelmeztet, amit a faluba érve már egy meghatározhatatlan helyzetű, személytelenség mögé rejtőző elbeszélő mutat be: a falu életének fő tartalma az elkerülhetetlen pusztulás felé haladás, illetve annak fegyelmezett bevárása. Általános természeti törvények jelennek itt meg társadalmi, egyéni léttörvényekként, azzal a különbséggel, hogy az ember és a közösség életében már nem adatik meg az újjászületés; az örök körforgás és ismétlődés spirálszerűen mutat a megsemmisülés felé.

Az elbeszélő(k) mind a négy évszakban bemutatja(ák) a falu lakóinak sivár, egyhangú, vasárnap is hétköznapi életét, melyet az ide kényszerűen érkező tanár úgy szeretne megismerni, hogy közben ne váljon foglyává, miként Thomas Mann Varázshegyének lakói a szanatóriumnak. Az esténként benyomásainak, hangulatainak papírra vetésével kísérletező tanár alakját, a potenciális elbeszélőt úgy helyezte el művében Mózes, ahogy régi korok mesterei festették képeikre önarcképeiket is. A falukép szociológiailag hiteles rajzát, a természeti és a társadalmi környezet részletekig pontos, tárgyias leírását lírai látomások, a szenvtelenséget pedig részvétteljes előadásmód ellenpontozza, ami az írói szubjektivitás jelenlétéről árulkodik. A falu életének mozaikos ábrázolásából nem áll össze egyenes vonalú történet, de a több szálra felfűzhető eseményekben, a drámai feszültséggel telített epizódokban nemcsak az egyes sorsok tragédiája, hanem az egész közösség múltja, jelene és távlattalan jövője villan fel. A történetek mégsem tagolják az időt, mert a ravasz szerkesztési technika, az állandó ismétlések, a gyakori szabad függő beszéd révén egyidejű jelenvalóság teremtődik. Érvényes ez a mű egészére, de olykor egy-egy jelenetére, időpillanatára is („itt minden egyszerre történt, megszűnt most az ismert, barátságosan csörgedező idő fogalma, s valami metsző jajsikoltásra fűzve merevedett ki hirtelen az egész nyüzsgő kép”). A falu zárt világa nem fogad be már idegent, s mindenáron megőrzi titkait, melyek mélyén gyilkosságok, értelmetlen halálesetek is rejtőzhetnek. Lakói nemcsak embertelenné vált törvényeiket őrzik rendíthetetlenül, hanem a természet örök ritmusának törvényeit is szükségszerűnek és érvényesnek fogadják el saját életükre. Nemhogy életükön változtatni, de az elmúlás unalmas önismétlődésének tragédiáját átélni sem képesek a „szükségszerűség, a sorsszerűség mindenütt-jelenvalóságában”.

Cs. Gyímesi Éva írja: „Göcs az átmeneti, a felemás, az önazonosságát elvesztett mai falu sorsának analogonja. Paradoxális világ, mert számára a korszakkal együtt haladni létsajátosságának megszűnését jelenti. A falu kapcsán az Anyám könnyű álmot ígér óta nem írtak időszerűbbet és lényegesebbet itt nálunk.” A mű legfőbb értékei mégsem ebben ragadhatók meg – ezt Cs. Gyímesi Éva is hangsúlyozza –, hanem az esetlegességtől elvonatkoztató művészi modell hitelességében, egyetemes érvényű jelentésrétegében, mesteri szerkezeti felépítésében és a nyelvi megformálás megkapó költőiségében.