súgó szűrés
keresés

Horváth Imre: Együtt a tükörben

Szerző
Horváth Imre
Kiadás éve
1979
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Kriterion Könyvkiadó
Oldalszám
142
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Kántor Lajos, a költő 1965-ben kiadott Versek című kötete bevezető tanulmányának írója harminc évvel később, a budapesti PEN Klubban rendezett Horváth Imre-esten arra figyelmeztetett, hogy „ezt a nagy költészetet nem vette érdeme szerint tudomásul a magyar (főképpen a magyarországi) irodalmi köztudat, mind a mai napig sem”. Azóta eltelt egy negyedszázad, s újra fel lehetne hívni a figyelmet, hogy az erdélyi magyar irodalomban talán nincs ennél „tanulságosabb költői pálya”, s hogy e tanulságok közül némelyek levonására, mindenekelőtt poétikai vonatkozásban jó alkalmat kínál az Együtt a tükörben.

Ahogy monográfusa, Indig Ottó jellemezte, a csendes, termékeny esztendők végén, a hetvenes évek lezárultakor itt jelennek meg a költő „őszikéi”. Akár Arany János kései költészetében, az elmúlás, a „közeleg az éjszaka” hangulatába belevegyül az alkotás értelmével kapcsolatos kétely. A versek beszélőinek gondolatvilágát, szólaljanak meg vallomásosan, „auktoriálisan” vagy önmegszólító módon és különböző hangfekvésben, ez tölti ki: „Szép szó jutott vaktában eszembe. / Titkát nem fába vagy márványba vésem. / Füstbe göngyölöm, hogy benne kerengve / a halhatatlan magasba enyésszen” (Szép szó). A téma nem új a költői pályán, ám szinte egyeduralkodóvá most lett. Akárcsak a versformák: már indulásakor azt emelte ki kritikusa, Korvin Sándor, hogy négysorosokban gondolkodik, s most újra visszatért hozzájuk, mint Bajor Andor mondja, e „lírai-erkölcsi ítéleteihez”, sőt, a négysorosait is „sokallta”, kétsorosokra váltott, a „tézist-antitézist-szintézist aforizmákká vonta össze”. Tanulság: a forma megújítható, s korszerűvé tehető a benne-általa hordozott eszme, érzés is. Az ellentmondásokat, ellentéteket szembe vagy, ritkábban, párhuzamba állító szerkesztésmód az élet- és világszemléleti, hangulati és érzületi feszültségek forrása. A négysoros költemény gazdag költészettörténeti hagyományáról értekező Pomogáts Béla felvetése, hogy a forma alkalmassá vált ugyan az emberi létben és társadalomban mutatkozó ellentmondások megvilágítására, ám le is egyszerűsítette ezeket, továbbá képtelen volt érzékeltetni a kétértelmű vagy még bonyolultabb helyzeteket. Azt például – Bajor hozza fel –, amikor a költő „a semmi fenyegetésében éli meg a létezést”. Ekkor, ezáltal már egzisztencialista lenne, egzisztencializmusa pedig abszurd – elmélkedik a méltató.

Az óvatos feltételezés nemigen vezet tévútra, hiszen Nicolae Baloţa, az abszurd irodalom tudósa Camus-re utalva az irányzatot az emberi értelem világosságigénye s a való világ sötétsége, irracionalitása, továbbá az egység sóvárgása és a dolgok kaotikus különfélesége, az ember örökkévalóság vágya és létének végessége közti diszkrepancia „szülöttének” tartja. A Romániai magyar írók 1920–1980 című monográfia Horváth Imre elmagányosodásáról, belső összeomlásáról beszél, a „zavart lélekről”, amely a szigorúan érvényesülő retorikai és prozódiai rendben találja meg a szükséges egyensúlyt. Nem hangsúlyozza a négysorosok szerepét, azt viszont igen, hogy „a lélek zuhanása olyan ontológiai folyamat”, amely több formában is visszatér. Az Együtt atükörben kötet versei a jellegzetes ellentétpárok közül főleg az élet s halál képi megjelenítésére régóta szolgáló fény és sötétség motívumára alapoznak. Ilyen az oxymoronra épülő Két pont között: „A halál sűrűjében éltem: / sötét pont voltam én a fényben. / A tömény életet kívántam: / fénylő pont leszek a halálban”. A beszédes című Egyensúly: „Árnyékban is fénylik, / mi gyümölccsel áldott. / A napfény gyökérig / láttatja halálod”. A Fejfádul a mások mellett Lévay József megszólaltatta (A szántó-vető) keresztényi túlvilághitet, üdvözülés-reményt fordítja szelíden groteszkbe. Lévay: „Jobb hazába vágyó lelked’/ / Nem szorítja kétség, / Fényes utat nyit előtted / Az örök setétség” – Horváth: „Óvjuk nyughatatlan / nyugalmú békédet: / örök világosság/ a Te sötétséged”. Ebben a stílusban és képzetkörben maradva a Jussom: „Szemem ha lecsukódik, / bandzsin kacsintok rátok, / hajam fölnő a Holdig, / karom se tűr korlátot” vagy a Földinduló: „Húsunk a föld / csámcsogva megrágja, / s csontjainkon / földindulót játszik, / égszakasztó / csenddé-porladásig”. Mint aki a „ha tréfásan látok a komolynak, / hűséges magamhoz maradok csak” Goethéjét követi, eljut a nonszenszig is: „Szélviharban kapok papírszárnyra, / Tűzbe ugrom én szurokba mártva. / Hártyavékony jéglapon mázsálok. / Vascsizmában járok tojástáncot” (Tojástánc), aztán a szójátékos Apróhirdetés: „Nem látható külső jelekben, / s nem közlik a belső jelek sem, / jelenlétem merre barangol. / Jelentkezzék: ki tud magamról?”, végül a Végső „vigalom”: „Mindenki sírva születik, / de senki sem hal meg nevetve, / a végső kacajból pedig / nem kis »vigalom« kerekedne”.

Nem cseng a kacaj viszont „az anyanyelv előtti hódolatának” (Indig) hangot adó vagy Váradról „lokálpatrióta büszkeséggel” szóló verseiben (AdyEngesztelő; Várad). Az Igék és főnevek a régi magyar nyelv szépségét és gazdagságát idézi: „Tárt könyvemből mintha bátran, / száz arannyal tarsolyában / Zrínyi törne ki!”. Kazinczyhoz pedig a nemzet önazonossága, a magyarság megmaradása miatt fordul: „Ha kedved szóra hangol, / nyelvünkön szólj magadról. / Nagy dolgot bízok én rád: / az anyanyelv a vénád, / ő hordja szét a véred / a Föld minden köréhez, / s ő hozza megtisztítva / saját körödhöz vissza. Őt féltsed hát, a nyelvet, / tápláld nedvét, hol terjed”. A biztatást erősíti a kisebbségi magyarságra leselkedő veszély: „a nemzet vérezhetne, / ha nyelvünknek egy ága / a törzséről leválna” (Kazinczy). Horatiusszal biztathatná aztán önmagát is, ám az „exegi monumentum” jelmondata a Fej vagy írásban az író helyett az írás halhatatlansága hitének megvallása lesz: „korokon át peng az írás / ércbe vésett üzenete”. S az Élj akkor is! kötetzáró önbiztatása, fogyó életbizalommal: „Élj akkor is, ha tudva tudod: nincs mért, / és lobogtasd jövőd üres egén / az emberiség ronggyá-foszlott kincsét, / az önmagadról letépett reményt!”

Irodalom

Bajor Andor, Horváth Imre őszikéi, Utunk, 1979/27.

Indig Ottó, Csak egy igaz versért élek, Kolozsvár-Napoca, 1981, Dacia Kiadó.

K. L.: Horváth Imre besétál a PEN-be = Kántor Lajos–Láng Gusztáv, Száz év kaland, h.n. 2018, Bookart Kiadó.

Nicolae Baloţa: Horváth Imre (19061993), (ford. Vallasek Júlia), Látó, 2005/3.

Pomogáts Béla, Horváth Imre (19061993), Helikon, 2008/20.