Ambrus Lajos: Eldorádó

Az 1848-49-es szabadságharcban, majd az utána következő Bach-korszakban zajló eseményekből rajzolódik ki Ambrus regényének családtörténete. Az Eldorádó indítása rögtön megelőlegezi a végkifejletet: az okozat – a fiúnak a Gyulay családot ért sérelem miatt vett elégtétele – megelőzi az okot a történet megismerésének folyamatában. A família sorsa jellegzetes magyar sorshistória. Középpontba állított szereplői a szabadság lehetőségével kacérkodó elnyomott nemzet áldozatai. Az anyát a győztes megtorló hatalom megalázza és őrületbe kergeti: „miközben verték, fájdalom nélkül arra gondolt, hogy az igaz, a tiszta sohasem fog triumphálni”. Az apa – Gyulay Domokos, az első magyarországi ívhíd tervezője – szentimentális románcokba illő teátrális öngyilkosságot követ el: egy ágyúval lövi szét magát. A fiú, Gyulay Kázmér, akit „az istenek tragikus hősnek teremtettek”, egyetemi karrierje kettétörik, vidéki ellenállásba szorul. A magyar történelmi önszemlélet karakteres jegyei ismerhetők fel a szereplők meghasonlásában – az apának még ideáljában, Széchenyiben is csalódnia kell –, a családtagok politikai szembenállásában, a generációk egymás ellen fordulásában. A regény történeti tapasztalata sűrítve fejezi ki a patetikus eszményekből való kényszerű kiábrándulást: „fegyverletétel, menekülés, exodus, feljelentés, erőszak, lefogatás, hitehagyás, rágalmazás, kínzás, spanyolcsizma, verdikt és csábítás és consolidatio”.

A narráció anakronizmusai – elmés példa: paleo-football –, az író felsejlő életrajzi háttere, a szegedi egyetem 1970-es évekbeli aurájának – izgága hallgatókkal, besúgókkal, belügyérekkel való – átültetése jó száz évvel régebbre, valamint a nyilvánvaló korok közötti áthallások lehetővé teszik az 1956-os forradalommal és a kádárizmus világával való megfeleltetést. A modern magyar história ismerős értelmiségi alaphelyzetét állítja fel a regény. Egy elbukott forradalom és szabadságharc, majd a megtorlás utáni rendteremtés lehetséges magatartásformáit mutatja be. A német eredetű nagyapa, Fronius Karl – jogi doctor és consiliarius regius – a hatalom embere, legitimista. Az apa, a névmagyarosított Gyulay Domokos, Széchenyi-hívő reformer, míg a fiú korának megfelelően: „radical”. Fronius Karl nézete szerint „a família mindig a rend és az állam kifogástalan működése elvének alapján állt”. Gyulay Domokos az „élet szabadságát” tiszteli. Meglátása szerint „vélhetőleg szabad alkotmányt kell biztosítani, s lehetőleg tág kört nyitva az önkormányzatnak, úgy, hogy lappangó erejét szabadon fejthesse ki a nemzet”. Ekképp nem híve sem az anarchiának, sem a despotizmusnak. Gyulay Kázmér hamar felismeri: „tán sose szabad, soha […] legalábbis nekünk, kertben, udvaron, hegyen játszó ifjoncoknak, gyöngének, tehetetlennek és kiszolgáltatottaknak lennünk”.

A regény egy szabadságharcos kor irodalmának gondjait hordozza magában. Fontos tartalmi jegye az Eldorádónak a meddő „hitvita”, illetve az azonnali cselekvés szabadságának a kérdése, továbbá a történelmi hatású cselekvés mibenlétének problémája; a józan mérlegelés vagy a radikalizmus, más szinten az ész és a szív csatája. A nyílt lándzsatörést, a lázadás eszméit jellegzetes anekdotahősök, Szűts tanár és Némedi lelkész képviselik. A nyelv művelését, a nemzet műveltség általi „csinosodását” hirdetik, a kollektív önostorozás hagyományát követik, illetve egy felvilágosult, az egyéni szabadságot idealizáló, liberális nézetrendszert közvetítenek. Mi sem mutatja szemléletesebben a cselekvés távlatainak szűkösségét, mint az, hogy a lelkész – jelképesen is – megbénul. A Bach(–Kádár)-korszak beszédrendje a hatalom és a nyelv viszonyát, a beszéd-ellenbeszéd formuláját tematizálja. A nyilvános megnyilatkozás korlátozása kikényszeríti a tiltott tartalmakat hordozó kódolt üzenetet, a „sorok között” való olvasást. A mű elbeszélőnyelve leleményes: egymástól távoli retorikai minőségek társítása, az archaizálás és az anakronizmusok magától értetődő összekapcsolása, magyar, latin, német szavak vegyítése, illetve francia, orosz, olasz, angol és román kifejezések adaptálása jellemzi. Egy nagy fantáziával és játékos kedvvel megteremtett, a 19. századot megidézni kívánó nyelvet használ az író. A beszédformák ambivalens rendszerében a pragmatizmus és az ékesszólás egymásra hatása szólaltatja meg a szereplők gondolati világának és külső kényszerítő erőinek az összetettségét. Romantikus és groteszk stílusok keverednek a szövegben; az elegancia és ékesszólás jól megfér a lapidáris nyelvhasználattal. Az archaizáló nyelvi eklektika olyan történetet szólaltat meg, amely köztes helyzetben van a romantikus drámaiság és az illúzióktól fosztott, olykor parodisztikusra hangolt posztmodern történelmi regény hangvétele között.

Az Eldorádó humora és nyelvi bája mellett kevertnyelvűsége, feloldatlan allúziói és idézetei nyomán az idegenség benyomását is kelti. A szövegben a latin az erudíciót és a tradíciót szólaltatja meg, azaz a régihez csatol, míg a német a kortárs műveltség és az elnyomók nyelve. Az ismétlődések, automatizmusok, állandó jelzők, a kétnyelvű kifejezések a determinációt érzékeltetik. A szereplők – részben kapcsolataik átható hazugsága miatt – nem vagy csak részben képesek eljutni a vágyott tisztánlátásig és a helyes cselekvésig. A regény teremtett nyelvének kavargásában az egyértelműségek korlátozottságai hiányként hatnak; ugyanakkor az önvizsgálatra és öniróniára való képesség, a kendőzetlen kibeszélés igénye is jelentkezik. Az Eldorádó a posztmodern irodalom kortárs paródiájaként is olvasható. Az intertextusok, a szövegbetétek alkalmazása, a perspektívaváltások, a regényidő megbontása, a narráció megakasztásai, a beszédhelyzetek cserélgetései, az önreflexivitás, az irónia jelenléte dacára a történet elbeszélhető, a tragikum nem relativizálódik, az identitások megőrződnek, a „hazafias” nézőpont – illúziótlanul bár, de – sértetlen marad. A regény első, 1988-as megjelenése idején szinte észrevétlen maradt. Komolyabb kritikai visszhangot a 2009-es, második megjelenés váltott ki.