Kemény István: Élőbeszéd

A Koboldkórus című kötetben (1993) már jelentkező, de egyértelműen A néma H-t (1996) uraló hermetikus költészet hagyományából táplálkozott az Élőbeszéd beszédmódja is. A címbe foglalt élőbeszédszerűség karakteres eleme valamennyi versnek, a legszembetűnőbb talán a szándékoltan dísztelen, a hétköznapi megnyilvánulásokhoz közel álló tónus. A szövegek a profetikusság hatását keltik; a múltra való emlékeztetés és a jövőre vonatkozó figyelmeztetés mint a megszólalás színe és fonákja jelenik meg. E két tényezőből következik, hogy a retorizáltság gyakran igen közhelyszerű kijelentéseket eredményez, azonban a klisék apró módosításai poétikai elvvé emelik az első látásra egyértelmű igazságokat is, mint például, hogy „kétszer kettő az négy”.

A kötet a felejtés és a hitetlenség alapszituációjából bontja ki a történelembe ágyazott megszólalásmódot. A Kemény-féle líra a múlt felidézésével figyelmeztet: azért kell ismételni a tételt, mert a múlt traumát okozó pusztításai könnyen megismétlődhetnek. Eközben a gonoszság különféle (vallásos, történeti) értelmezési formáival él, ami nemcsak szervesen átöröklöttként, de örökké ismétlődőként mutatja a káini ősbűnt. A gonosznak a versekben színre vitt olvasatai – Horkay Hörcher Ferenc szerint – éppen ezért lehetnek az „elrontott, hatalmas élet és a hétköznapian kisszerű” közötti „békülési küzdelem dokumentumai”. Ha a versek címzettje felől értelmezzük a kötetet, akkor az élőbeszéd poétikája a befogadás bizonytalanságával, a hallgatók nemtörődömségével tökéletesen tisztában van. Nem a mondanivalóval akar tehát meggyőzni az igazság(á)ról, hanem azzal, hogy beszél és ismétel: jelentés és kijelentés kölcsönösen feltételezik egymást. A megszólalási forma illeszkedik a versek tárgyául választott jelenségek kisszerűségéhez (pl. egy elhagyatott vasútállomás). Bodor Béla veszi észre, hogy ugyanez szolgálja a Szomorúan kezdőmondatában – amely Kosztolányitól A bús férfi panaszait és a Boldog, szomorú dalt is megidézheti – a köznyelvi kifejezések észrevétlen átalakulását. A „Ki kéne bolondulni innen, / Mint az öngyilkos, ha visszafele él” felütésben a megbúvó „visszaélés” szóra a szokatlan „kibolondul” igealak miatt lehet felfigyelni; így bontható ki az „él” homonímia más jelentése is, pl. a fonákság (valaminek a visszája, éle) és az élet összekapcsolódása.

A beszédmód allegorikussága Keményre jellemző módon nem pusztán a képekre terjed ki, de magára a megszólalásra is. A dokumentaristának nevezhető első ciklusban egy kesztyű kezd élőbeszédbe, a másodikban Káin, a harmadikban a halál. Ezeket a beszélőváltásokat a szövegek gyakran nyilvánvalóvá is teszik. Elénk kerül egy fél pár kesztyű – amely metonimikusan akár a „sors kezének” toposzát is felidézheti –, s a megszólaló saját állapotát ezzel az irreális helyzettel azonosítja a vers zárlatában. A második ciklus beszélője (Egy hét az Öreg Káinnal) nem kevésbé abszurd, mégis inkább mitikus, ami a harmadik, Élőbeszéd című ciklusban tér vissza, a lírai én és a Halál párbeszédében. A Halál Káin figuráját egyszerre nevezi meg a gyilkosság eredeteként és az emberiség nagybátyjaként, amikor az utolsó nácinál tett látogatásakor az ősi gyilkosság alapján értelmezi annak tetteit. A Halállal való élőbeszéd groteszksége mellett meghatározó poétikai fogás, hogy az élő, vagyis a megszólaló beszéde tartja fenn a dialógust, ezért Bányai János teljes joggal állapítja meg, hogy a kötet a „grammatikai én helyett a grammatikai te-re és ő-re bízza a versbeszédet.”

A szakrális történetek konkretizálása és a konkrét helyzetek mitikus távlatba helyezése közötti átfedéseket a kötet a sajátos időkezelésével egészíti ki. Ez egyrészt abban jelenik meg, ahogy bizonyos passzusok módosítva térnek vissza. Ezzel mintha a Kétszerkettőben foglalt utasításnak engedelmeskedne a szerkezet, hogy „Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el”. Nem önismétlő ez a módszer, a végkicsengést sem változtatja meg, viszont a versbeszéd kontextusán kicsit alakít. Méghozzá úgy, hogy az ismételt és megváltoztatott/változó sorok a kötet saját időbeliségének jelzőivé válnak, miközben az egyes darabok maguk is erősen tematizálják az idő múlását. Erre egyik példa a Célszerű romok, amely záróversként a két nyitóverset írja újra és egymásba, egyfajta belenyugvással vagy éppen (ön)felmentéssel kijelentve, hogy „fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok”. Nem véletlen, hogy az első ciklus záró és címadó verse, a Fel s alá az érdligeti állomáson a múlt megragadhatóságának, elbeszélésének aktusát úgy nyomatékosítja, hogy a régi hosszú szerelvényből egész mondat, a rövid szerelvényből hiányos mondat lett. Az időkezelés ekképpen mind az emberiséget, mind az egyént érinti, a múltról és a jelenről egyaránt nyilatkozik: részben szembeállítva az egyiket a másikkal. Ugyanakkor a megszólaló (gyakran te-re és ő-re átruházott) beszédével rákényszeríti az olvasót, hogy a bemutatott állapotok – legyen szó akár az egész köteten végigvitt kesztyű motívumáról – között ő pótolja ki a kapcsolatokat. Az Élőbeszéd nóvuma és jelentősége a kortárs irodalmi életben abban áll, hogy a fiatal költőcsoportosulások az ezredforduló után indulásukat az ún. „új komolyság” Kemény által kikristályosított versbeszédéhez kötik.