Keszi Imre: Elysium

Bár Keszi Imre zenekritikusi tevékenysége mellett több műfajban gazdag irodalmi korpuszt hagyott maga után, ma mégis leginkább a kommunista kultúrpolitika elvtelen kiszolgálójaként kivívott kétes hírneve őrzi emlékezetét. Az 1958-ban kiadott Elysium írói életművének legfontosabb darabja, amelyben a vészkorszak művészi ábrázolására vállalkozott. Minden bizonnyal saját tapasztalatai is inspirálták ebben; az író a munkaszolgálatot követően előbb megszökött a deportálás elől, majd feleségével, Hajnal Anna költővel együtt a fővárosban bujkálva vészelte át a nyilas uralom időszakát.

Az Elysium egy olyan kései alkotó periódusban született, amikor Keszi pártpolitikai karrierje végérvényesen megfeneklett, s a Színművészeti Főiskoláról is elmozdították. A tárgyválasztásnak a korszellem sem kedvezett, 1956 után a zsidó népirtás még kevésbé jelenhetett meg saját jogon közéleti-művészi témaként, ha mégis szóba került, értelmezését az antifasiszta történelemszemlélet határozta meg. Mindezek dacára Keszi munkáját kiadták, s bár mindössze három rövid ismertetés jelent meg róla, a hatvanas évektől engedélyezték francia, német, szlovák és japán nyelvre való lefordítását. A recepcióban a Szántó Erika rendezésében bemutatott film nyitott új fejezetet, amely 1986-ban ráirányította a figyelmet a műre. A kilencvenes évektől kezdődően már az önéletrajzi visszaemlékezéseken túlmutató, mint a holokauszt első művészi erejű epikai alkotását igyekeztek az irodalomtörténeti kánonba beemelni, kevés sikerrel.

A regény kompozíciója két nagy epikai egységből áll, amelyben két külön szálon bontakozik ki a cselekmény: a kiszolgáltatott gyermekszereplő áldozattörténetét a Szekeres család és segítőik túlélésnarratívája egészíti ki. A szerkezeti tagolás szerint a gyermeki nézőpont és a rokonok, barátok körének történetei felváltva követik egymást, a lineáris elbeszélés tehát folyamatos síkváltások szerint szerveződik. A történések ideje a július 6-án zajló csendőrpuccstól Budapest szovjetek általi ostromáig tartó közel hét hónapot fogja át. Az első rész a tízéves Szekeres Gyuri elfogásával veszi kezdetét, akit sorstársaival együtt a csendőrök a budakalászi téglagyárba terelnek, majd az éjszaka leple alatt Auschwitzba deportálnak. A szövegben a holokausztirodalom visszatérő alapmotívuma, a vonatút ezúttal az élet és a halál, az evilág és a túlvilág közti határátlépés alakzataként funkcionál. A második részben a főhős kivételes testi adottságainak köszönhetően orvosi kísérletek alanya lesz az elysiumi gyermektáborban. Keszi figyelemre méltó szerzői invenciója, hogy az antik alvilág analógiájára ábrázolja a koncentrációs tábort, ahol végül a gyermekek gondtalannak tűnő élete is Tartarosz krematóriumának martaléka lesz. A gyermekek tömeghalála a származási alapon, fajként megbélyegzett zsidóság pusztulásában a bevégzett népirtást jelképezi. Az alvilági infernó zárt mitikus szférájának ellenpontjaként az evilági élet síkja a történelmi realitást széleskörűen ábrázolja. Keszi árnyalt jellemrajzai hitelesen, ellentmondásos mivoltukban elevenítik meg a kor jellegzetes figuráit: a csendőröket, a Zsidó Tanács tisztségviselőit, a magyar katonatiszteket és a minisztériumi vezetőket, valamint az egyes zsidóidentitások képviselőit. Az elbeszélésmód nélkülözi a drámai intonációt, a kívülálló narrátor tárgyilagos visszafogottsággal közvetít az események fejleményeiről és a szereplők lelkivilágáról. A mű kulcsszereplőjének Zsámboky volt belügyi tanácsos számít, amennyiben ő testesíti meg a „harapós humanistát”, aki az életét kockára téve minden tőle telhetőt megtesz az üldözöttek megmentéséért. Keszi az ő pozitív alakjában formálta meg a humanizmus eszmei képviselőjét, amivel a kultúrpolitika ideológiai normáinak is eleget tett. A cselekményszerkezet előre vetíti a végkifejletet, amely egy cipész jóslata köré szerveződik, miszerint a gyermeket egy fehér ruhás katona az ölében fogja visszahozni. A zárlatban a jövendölés a szovjet katona által a Zsámboky házában maradt túlélők részére átnyújtott, megbékélést és jóvátételt szimbolizáló kenyérben nyeri el beteljesülését. Az utolsó gesztus egyértelmű üzenete, hogy a humanizmus Auschwitz után is megőrzi létjogosultságát, összekötő hidat képezve a múlt és a kommunista jövő között.  

Keszi nem csupán a zsidóüldözések időszakát, hanem a megmaradt túlélők háború utáni sorsát is megírta a Szőlőből bor (1961) c. regényében. Mindkét esetben az írói modellválasztás egyazon eszközével élt, amikor hozzá közel álló személyek történetét használta fel forrásként. Az Elysium esetében a zenetudós Szabolcsi Bence fiának a tragédiája szolgált kiindulópontul, a Szőlőből borban Kner Imre gyermekének öngyilkosságát elevenítette fel. A magyar zsidóság traumáját feldolgozó prózai fikciók közt Keszi regényét az a sajátos ideológiai perspektíva különbözteti meg, amely a kollektivista humanizmus jegyében formálta irodalmi műalkotássá a holokauszt eseményét.