Majoros Sándor: Emberrel esik meg

Az Emberrel esik meg Majoros Sándor korábbi öt novelláskötetéből nyújt válogatást, négy új elbeszéléssel kiegészítve. A ciklusokba nem sorolt írások jól kivehető ívet rajzolnak meg: a gyermektől a kiskamaszon át a katonáskodó, majd felnőtté érő férfihősök történeteit követhetjük. Ez akkor is felvázol egy személyiségfejlődési ívet, ha a novellák hősei és narrátorai nem feltétlenül azonosak. Majorostól távol áll a hagyományos biografikus építkezés, nem visszaemlékezéseket ír, hanem önmagukban megálló, klasszikus történeteket. Az elbeszélések tere nagyjából állandó, az idő röntgensugara éppen e tér(ség) töréspontjait világítja meg. A második világháborút követő évektől a jugoszláviai háború kitöréséig, az amerikai bombázásokig ismerhetjük meg a bácskai kisemberek életét, magyarokét és szerbekét, bosnyákokét és albánokét. Ahogy haladunk előre a kötetben, egyre baljóslatúbbá válik a kép, a záró novellák már a végletekig kiszolgáltatott embert ábrázolják.

A kötetnyitó Telecskai dombok e széthullás önértelmező metaforája. A világháború emlékezetéből sarjadó, tehát csak részben irracionális félelem vezet oda, hogy a politikai okokból bebörtönzött apát meglátogatni készülő nagy család – az anya és négy gyermeke – elszakad egymástól, darabjaira esik szét a telecskai dombok addig otthonosnak érzett világa. Már e korai novellában megvillannak a majorosi elbeszélésmód legfőbb jellemzői: vérbő cselekmény érdeklődést fokozó előreutalásokkal, egyes információk visszatartásával, groteszk vagy épp csodaszámba menő fordulatokkal, a kedélyes vagy ironikus hanggal ellensúlyozott drámaisággal. Történetei egyszerű, nagy szegénységben élő, többnyire falusi emberekről szólnak. Büszke apáról, aki szégyelli megesett lányát (Az ajándékmalac); módos parasztgazdáról, aki minden bizonnyal jogtalanul bitorol negyvenöt holdnyi földet, vélik a gazda cséplőgépén dolgozó ifjú napszámosok, míg föl nem fedezik, hogy Dudás gazda élete szégyenét rejtegeti: egy állati sorban tartott, idióta szegény rokont, a negyvenöt hold földtulajdont legitimáló családtagot (Negyvenöt hold). A Zöld-szigetre kiránduló munkahelyi kollektíva, megzavarodva kollégájuk lábtörése miatt, a csoportpszichológiából is ismert módon reagál: nem vállalja senki a döntés felelősségét, széthúzással, veszekedéssel és jóízű falatozással odázzák el, hogy nyílt lábtörést szenvedő társukon segítsenek, közvetve két társuk halálát okozva ezzel (Kirándulás a Zöld-szigetre). Mohácsi életét egy baleset forgatja föl véglegesen: karambolozik egy szarvassal, s onnantól kezdve elválaszthatatlanok lesznek egymástól, a szarvas mindenüvé követi, s hiába veszi Mohácsi egy barátjával űzőbe, valójában a szarvas vezeti őket, egyenesen a frontvonalba (Szarvaskaland). A lecsupaszított – valójában anekdotikus részletekkel gazdagított – szüzsék mind végletesen kiélezett, sorsfordító, embert próbáló élethelyzetekben ábrázolják a hősöket. Sohasem kisebb a tét, mint a legnehezebb körülmények között is embernek maradni. Szégyen, hatalmaskodás, megaláztatás, végzet: ezek a mozgatórugói a sorsoknak, történeteknek. Az író gyakran él a metaforikus megelevenítés eszközével: Az ajándékmalacban a csúf malac válik az elveszített méltóság, a szégyen metaforájává; az Erdőtűz Travnikban főhőse életében a barlang eleinte a beavatottság, menedék, otthon szimbóluma, mégis végzetévé válik a csak általa ismert hely – talán azért is, mert elbizakodott volt, legfőképpen azonban azért, mert nincs egyetlen ember által birtokolható tudás, saját külön menedék: azóta fölfedezték a helyet, üregeit befalazták, így a tűz elől menekülők csapdába esnek és megfulladnak. Az Eltévedt báránykák katonája a másik ember meggyalázásának lelkiismeretét terhelő bűne elől hiába menekül: „Kilencvenegy őszén – még a behívó előtt – átsurrant Magyarországra és menedékjogot kért. Elképzelhető, hogy néha még eszébe jut a dzsörzéruhás asszony. Látja végiglibbenni a romba dőlt birtok udvarán, és torokszorulva figyeli, hogy bemegy a parancsnokhoz. Mondom, elképzelhető, bár kicsi a valószínűsége.” Nem csak Varnyas Jóska bűnös az asszony megerőszakolásában, hanem az egész megbolydult világ, amelynek metaforája a Szarvaskalandban a szarvas: a pusztítást, a kikerülhetetlen végzetet megelevenítő vad nem fogható be, nem pusztítható el.

Majoros történetei gyakran termékeny intertextuális kapcsolatba lépnek az irodalmi hagyománnyal, azaz alaptörténetükben szólítanak meg, mondanak újra olvasmányélményeket. A zongora lábába rejtett kincs Mikszáth Szent Péter esernyőjének rejtélyét idézi, a németországi idénymunkára utazó Eperszedők Balázs József Magyarok című kisregényének hőseivel rokonok, az Eltévedt báránykák alaphelyzete – szexuálisan kiéhezett katonák – utal Mario Vargas Llosa Pantaleón és a hölgyvendégek regényére, a Szarvaskaland a csodaszarvas mondáján túl Baka István Transzcendens etűdjével is párbeszédet folytat. A lélegzetvétel természetes ritmusát követő mondatokban, színesen, a bensőségesség érzékeltetéséről sohasem lemondva meséli el a legszörnyűbb történeteket is. Ebben a félelmekkel terhes világban természetes helyük van a babonáknak és csodáknak is. Úgy kerülnek felszínre, mint magától értetődő események. A fregattkapitánynak azért esik kútba a frigye szerelmével, mert egy tengeri kígyóval kötött házasságáról már volt papírja (A tengeri kígyó). A groteszk helyzetek átszövik az itt élő emberek életét. Az etnikai különbségek okozta konfliktusok sem annyira drámába, inkább tragikomédiába fulladnak: a Jani által hazahozott bosnyák feleség fölforgatja anyósa életét, de a Balkánon a kényszerházasságból is meglelhető a kiút, ha valaki ért az üzlethez (A hegyikecske). A nyelvi humor és helyzetkomikum színeivel tarkított drámai történetek egy hajdanvolt „békebeli”, majd háborúba sodródó világnak állítanak emléket, illúziótlanul, rezignáltan, ahogyan a feleség nyugtázza fekáliába huppanó férje történetet: „emberrel esik meg ez is”.