Eörsi István: Emlékezés a régi szép időkre

A szerző három kötetben és három különféle műfajban tervezte elbeszélni élete történetét. Nem a művek keletkezésének sorrendjét, hanem pályája alakulásának időrendjét tekintve a Versdokumentumok magyarázatokkal (2001) az első, amely az 1949 és 1956 közötti éveket veszi górcső alá. Indulásának pártos költészetét, köztük a Sztálin halálára szerzett gyászversét is mulattató öniróniával boncolgatja. Mint írja, ötven év távlatából „a vizsgálat mint vállalkozás roppant érdekes, az ember úgy látja magát, mint egy rovarász a rovart”. „Önéletrajzi ihletésű fikció” – határozza meg a korszak főbb szereplőit – íróit, politikusait – általában álnéven felléptető mű jellegét, de némelyek, például Kádár János a valódi nevükön tűnnek fel. Álszent módon, a hamisság pozitív megjelenítését szimulálva, az időszak megkövetelte önkritikát tettetve figyelmezteti az olvasóit, hogy „ami a könyvben rossz fényt vethetne elevenekre és holtakra, kizárólag az én gonosz fantáziám koholmánya”.

Az életút középső, börtönt, majd szabadulást hozó, 1956 decemberétől 1960 augusztusáig tartó szakaszát az ~ tárgyalja. Már a cím is ironikus, az antik retorikai hagyomány ismert alakzatát, a diaszirmát használja az 1956-os forradalmat követő megtorlás, kegyetlen diktatúra szép időknek minősítésével. De a szöveg egésze is az irónia jegyében fogant: a szerzői elbeszélő maga emeli ki jellegzetes karakterjegyként, hogy mindjárt a letartóztatásakor, „talán már ott az utcán, ott kezdtem el vigyorogni, ez a vigyor végigkísért a börtönéveken, és rám dermedt, mint valami álarc, azóta sem tudom levetni”. Az efféle ironikus magatartás, létszemlélet filozófiai értelemben, mint a régi bölcselők állították, csakugyan egy sajátos életstílus, ironia vitae, az élethez, a körülményekhez, a dolgokhoz való sajátságos viszonyulás. Kiindulásként: narrátori bogarászás közben azonban el nem mulasztaná, hogy bele-belecsípjen a hozzá hasonló útra tévedő kor- és nemzedéktársaiba. A sematizmus irodalmáról szóló fejtegetései épp annyira vállaltan elfogultak önmagához, emlékei hitelességéhez és hiteléhez, mint az 1960-tól 1989-ig eltelt három évtized kultúrpolitikáját, művészeti életét görbe tükörbe állító regényében, amelynek címe azonos börtöndrámájának címével: Zárt térben (2003). Józan tárgyilagossággal közli: „Élményeimet átszínezte az idő, és megtizedelte a felejtés, lelki háztartásomnak ez a szolgálatkész mindenese”. Következtetése: „Csak emlékeimet tudom tehát hitelesen rögzíteni, de nem állíthatom, hogy ők maguk is egytől egyig hitelesek. Segítségül hívom tehát börtönlevelezésemet és a dutyiból vécépapíron kicsempészett verseim tömkelegét”. Esztétikailag, teszi hozzá, ezek ritkán értékelhetők, „dokumentumértékük viszont kétségbevonhatatlan”. A költemények a börtönlét elviselésének érzelmi dokumentumai, hangulatjelentések, a közérzet kifejezői. A ritkán küldött levelek nem a helyzet- vagy állapotrajzaikkal tűnnek ki, hanem a kéréseikkel, mire volna benn szüksége – hány kiló szalonnára, zsírra például. Ezek következtében a fogság helyszíneinek leírása, a bánásmód különbségeinek érzékeltetése éppúgy a „poentírozó” stílusú elbeszélőre vár, mint a cellatársak nemegyszer karikatúraszerű portréinak elkészítése. Olyan barátokat mutat be meghitten a szerző, mint Angyal István, Obersovszky Gyula és Gáli József, emellett a külvilágból érkező híreket is kommentálja. Gyűjtőfogház, Markó, Vác, Márianosztra – utóbbi hely az, ahol az őrök többsége – előttük a biztató felirattal: „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket” – veszett kutyaként viselkedett.

Semmi önsajnálat nincs azonban a legdurvább esetek felidézésekor, sőt, néha szinte hála, hogy néhány hónapig egy zárkában lehetett Kosáry Domokossal, a „legszínesebb és színvonalasabb” társsal, akinek a karrierje szerinte – mintha saját jövőjét jósolná – „szájzugának ironikus ívén tört meg”. Ritka a gyöngédség efféle kinyilvánítása, a beszélő általában „az önirónia kétélű fegyverével” próbálja „döfködni” magát. Vagy a negatív irónia eszközével, a dicséret formájában megjelenő kritikával. Mint amikor örömének ad hangot, hogy részt vehet abban a nagy népmozgalomban, amelyet az „Ismerd meg hazád börtöneit” névre keresztel el, s elégedetten nyugtázza, hogy a rabság megmentette attól, amit íróként célul tűztek volna ki elé, az országjárás fáradalmaitól, hisz az ország látogatott a cellájába – minden társadalmi réteg (például föld nélküli paraszt, cigány muzsikus, horthysta miniszter). Bárhol volt, ahol „ömlesztve tárolták a rabokat”, „az optimista rémhírek gáttalanul áradtak” be hozzájuk, és a csodavárásukat szintén iróniával próbálták csillapítani. Egy hír olvastán azonban nem ismer tréfát, poentírozást: amikor a Népszabadság 1957. szeptember 5-i száma tudatja: „írótársadalmunk tiltakozott az ellen, hogy az ENSZ napirendjére tűzze a magyar kérdést”. „Ítélkezni nincs jogom, hiszen én ültem még” – teszi hozzá az aláírók névsorát látva. Utóbb, a memoár írásakor – több dátumot is megad, az 1987. decemberi a legkésőbbi – azon csodálkozik, hogy nemhogy az aláírók, de még a listán nem szereplők sem emlékeznek semmire. „Az ügyre a kollektív amnézia fátyla borul” – fogalmazza meg mégis az ítéletét, mint akiben ekkor sem merül fel, hátha nem is volt tiltakozó levél, hisz nincs nyoma egyetlen hazai vagy külföldi levéltárban sem. Az emlékező csalódása humorral megszüntethetetlen: a „kinti szegény lecsukhatók” világában úgy érzi, mintha – és innen ered a regény címe – továbbra is „zárt térben”, a börtönbelinél tán még fojtogatóbban kellene léteznie. A tekintetben biztosan, amit szintén tréfa nélkül állít: „Szabadulásom után nem bírtam visszatalálni az írótársadalomba”, igaz, hibásnak tettetve magát: a börtönben elmulasztott valamit, aláírni „azt a szörnyű szöveget”. A memoár, talán mert a rendszerváltoztatás éveiben adták ki – előbb, illegálisan a Katalizátor Iroda, majd rá egy évre, 1989-ben legálisan –, csekély visszhangot váltott ki. Utóbb azonban több kritikusa a legjobb, illetve Eörsi legszebb könyvének nevezte.