súgó szűrés
keresés

Deák László: Emlékkönny

Szerző
Deák László
Kiadás éve
2006
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Nap Kiadó
Oldalszám
114
A szócikk szerzője
Tóth László

A különös című Emlékkönny a megjelenésekor hatvanéves költő hetedik könyve (az elsőt, a Magaslest krisztusi korához érkezve, harminchárom évesen, 1979-ben adta ki). S bár nem tudni, kötetét a szerző összegző műnek szánta-e, minden együtt van benne ahhoz, hogy akként olvassuk, értelmezzük. Ezt erősíti versformái (ezekről Doboss Gyula készített gyorsleltárt), valamint az egyes ciklusaiban lefedett tartalmak tudatos, korábbi köteteinél is tarkább változatossága (mintha mindent össze akarna foglalni, amire addig nem fektetett nagyobb súlyt), továbbá opusainak kiemelten emlékező jellege is. Beilleszti versei közé csokornyi rajzát, festményét, első ízben mutatkozik meg kettős szerepben – Deák László ugyanis képzőművész is volt, 1968-tól már rangos tárlatok résztvevője, a N0 1 festőcsoport tagja. Később azonban, ahogy mondta, „átment az egyik műfaj a másikba”, s festő és grafikus énjét még költő énjénél is ritkábban engedte a nyilvánosság elé. Az Emlékkönnyben – annak V. fejezetében – egész (kis)galériányi verset, hommage-t szánt a képzőművészetnek (megidézve Hans Arpot, Jackson Pollockot, Benn Nicholsont, Edward Hoppert, Willem de Kooniget és másokat), de – mintegy nyomatékosítva kötete emlékező jellegét – e tárlattal párhuzamosan az amerikai dzsessz klasszikusait is megszólaltatja. Mindezzel együtt az Emlékkönnyben olyan érett, szikár, férfias költészet, olyan „nagy formátumú, mégis: kevés szavú költői univerzum” (Sütő Csaba András) mutatkozik meg, melyet az összeszorított fogak poézisének is nevezhetnénk, s amely a távlattalansággal szembenéző költő horizontját vetíti elénk. . Deák kötete ugyanis nem más, mint az ember önmagával és világával való illúziótlan elszámolása, melynek verseit afféle tárgyszerű antielégiáknak is nevezhetnénk.

E reményvesztett szembenézésnek, kijózanodott számvetésnek nagyverse már a kötetnyitó Napló is. Melyben Deák világának viszonylagossá válását jelenti be („kérdéses immár, mi ezután elkövetkezik”), búcsút vesz a hajdani mesterektől és szerelmektől, rokonszenve a szelíd iróniával szemlélt léprementeké, kik „elvéreztek kicsinyke csatákon”, s kik „megsüthetik nagy tudományuk”, mely „a kevéshez sok, a jóra kevés”. Továbbá maga sem keres már írt a sebre, hajdani napjai az idő mélyén, mint „Atlantisz kapui és piactere”, a hiábavalóság érzete gyötri („Miért nem lett semmi abból, ami nemrég fontos volt?”), sorra veszi múló élete vélt vagy valós fogódzóit, ám az őt körülvevő „seregnyi, ragyogó tehetség tánckörében” maga egyre magányosabb már, és kiürülten néz szembe a múló idővel („mintha álom lett volna minden, / ami megvolt, ami már nincsen”). Haladékért fohászkodik, mint akinek „bőven van még” – lehetne még – dolga, tennivalója, noha már opusának zárlata sem oldja fel a „Ha újra kezdhetném, újra kezdődne” szentenciájának hideg, szenvtelen szkepszisét. De nem kezdődik, és nem is kezdődhet semmi újra, sugallják az ~ olykor érdes, darabos, meg-megcsikorduló versei, s a folytatásra is nehezen adódik, ha adódik egyáltalán, erő s lehetőség. Az ~ visszautal a költő előző kötetében, a 2003-as fojtatásban olvasható, felesége utolsó napjainak már-már kozmikus botrányát látszólag szenvtelenül, tárgyilagosan leíró haláltörténetére, az 1999. december 24–27.-re, mely Borbély Szilárd szülősiratóihoz, haláldrámáihoz vagy korábbról, Zelk Zoltán emlékezetes feleségbúcsúztatójához, a Sirályhoz mérhető. A beszámoló feszes, távolságtartó; beszédmódja, nyelve dísztelen; a költő mintha kívülről szemlélné, mintha valami tompa egykedvűséggel nézné az eseményeket. A fojtatás e drámáját ismétli meg az Emlékkönny régmúlt karácsonyok idilljét megidéző Fekete karácsony című darabja is. Végtére „mindenkit a félelem csinál, / csiszol készre” (Arkánum blues), miközben minduntalan a „Számít-e, amire számítok?” önkínzó kérdésével szembesül (Nem tudtam elképzelni). Deák versei – ha helyenként át is színezi őket néhol enyhe, néhol szarkazmusba csapó iróniája – egészében a köznapiság ridegségét festik, s azokat a „kórót nyeső tavaszi szél” felismerésének tragikuma hatja át („A köznapok csak köznapokat hoznak, / kórót nyes a tavaszi szél”). Azaz a jövőt figyeli mégis, ám ez a jövő azonban nem adatott meg: véget ért az élete.

Irodalom

Doboss Gyula, „Egy ember látszik…” Deák László: Emlékkönny, Holmi, 2007/8.

Erős Kinga, Tollal és ecsettel. Beszélgetés Deák Lászlóval, Magyar Napló, 2007/5.

Kemsei István, Deák László: Fojtatás, Kortárs, 2004/4.

Sütő Csaba András, Siratva nem. Megkönnyezett gazdagság. Deák László: Emlékkönny, Új Forrás, 2007/9.