Deák László: Emlékkönny

A különös című Emlékkönny a megjelenésekor hatvanéves költő hetedik könyve (az elsőt, a Magaslest krisztusi korához érkezve, harminchárom évesen, 1979-ben adta ki). S bár nem tudni, kötetét a szerző összegző műnek szánta-e, minden együtt van benne ahhoz, hogy akként olvassuk, értelmezzük. Ezt erősítik versformái (ezekről Doboss Gyula készített gyorsleltárt), valamint az egyes ciklusaiban megjelenő témák tudatos, korábbi köteteinél is tarkább változatossága (mintha mindent össze akarna foglalni, amire addig nem fektetett nagyobb súlyt), továbbá opusainak kiemelten emlékező jellege is. Beilleszti versei közé csokornyi rajzát, festményét – első ízben mutatkozva meg kettős szerepben – Deák László ugyanis képzőművész is volt, 1968-tól már rangos tárlatok résztvevője, a N⁰ 1 festőcsoport tagja. Később azonban, ahogy mondta, „átment az egyik műfaj a másikba”, s festő és grafikus énjét még költő énjénél is ritkábban engedte a nyilvánosság elé. Az Emlékkönnyben – annak V. fejezetében – egész (kis)galériányi verset, hommage-t szánt a képzőművészetnek (megidézve Hans Arpot, Jackson Pollockot, Benn Nicholsont, Edward Hoppert, Willem de Kooninget és másokat), de – mintegy nyomatékosítva kötete emlékező jellegét – e „tárlattal” párhuzamosan az amerikai dzsessz klasszikusait is „megszólaltatja”. Mindezzel együtt az Emlékkönnyben olyan érett, szikár, férfias költészet, olyan „nagy formátumú, mégis: kevés szavú költői univerzum” (Sütő ) mutatkozik meg, melyet az összeszorított fogak poézisének is nevezhetnénk. Deák kötete ugyanis nem más, mint az ember önmagával és világával való illúziótlan leszámolása, melynek verseit afféle tárgyszerű antielégiáknak is nevezhetnénk.

E reményvesztett szembenézésnek, kijózanodott számvetésnek nagyverse már a kötetnyitó Napló is, melyben Deák világának viszonylagossá válását jelenti be („kérdéses immár, mi ezután elkövetkezik”), búcsút vesz a hajdani mesterektől és szerelmektől; rokonszenve a szelíd iróniával szemlélt léprementeké, kik „elvéreztek kicsinyke csatákon”, s kik „megsüthetik nagy tudományuk”, mely „a kevéshez sok, a jóra kevés”. Továbbá kiderül, hogy maga sem keres már írt a sebre, úgy érzi, hajdani napjai az idő mélyén, mint „Atlantisz kapui és piactere” – a hiábavalóság érzete gyötri („Miért nem lett semmi abból, ami nemrég fontos volt?”). Sorra veszi múló élete vélt vagy valós fogódzóit, ám az őt körülvevő „seregnyi, ragyogó tehetség tánckörében” egyre magányosabb már, és kiürülten néz szembe a múló idővel („mintha álom lett volna minden, / ami megvolt, ami már nincsen”). Haladékért fohászkodik, mint akinek „bőven van még” – lehetne még – dolga, tennivalója, noha már a mű zárlata sem oldja fel a „Ha újra kezdhetném, újra kezdődne” szentenciájának hideg, szenvtelen szkepszisét. De nem kezdődik, és nem is kezdődhet semmi újra, sugallják az Emlékkönny olykor érdes, darabos, meg-megcsikorduló versei, s a folytatásra is nehezen adódik – ha adódik egyáltalán – erő s lehetőség. Az Emlékkönny visszautal a költő előző kötetében, a 2003-as fojtatásban [sic!] olvasható, felesége utolsó napjainak már-már felfoghatatlan botrányát látszólag szenvtelenül, tárgyilagosan leíró haláltörténetére, az 1999. december 24–27.-re, mely Borbély Szilárd szülősiratóihoz, haláldrámáihoz vagy korábbról, Zelk Zoltán emlékezetes feleségbúcsúztatójához, a Sirályhoz mérhető. A beszámoló feszes, távolságtartó; beszédmódja, nyelve dísztelen; a költő mintha kívülről szemlélné, mintha valami tompa egykedvűséggel nézné az eseményeket. A fojtatás e drámáját ismétli meg az Emlékkönny régmúlt karácsonyok idilljét megidéző Fekete karácsony című darabja is. Végtére „mindenkit a félelem csinál, / csiszol készre” (Arkánum blues), miközben minduntalan a „Számít-e, amire számítok?” önkínzó kérdésével szembesül (Nem tudtam elképzelni). A vers címe, melynek utolsó két sora ez utóbbi idézet: A 2010-es évre  – egy 2006-ban megjelent verseskötetben! A 2010-es esztendőt azonban maga már nem érhette meg: a költő 2009. december 30-án, éjfél előtt, szinte pontosan tíz esztendővel felesége halála után, szilveszterre meghalt.