Karinthy Ferenc: Epepe

Vagy kéttucatnyi könyve – regények, elbeszélések, színművek, tárcák, krokik, riportok, továbbá nyelvészeti és nyelvművelő tárgyú írások – után, melyek jobbára a magyar félmúltból, szűkebb és tágabb környezete életéből s kora társadalmi jelenségei, eseményei nyomán választották tárgyukat  és sem témájukat, sem (valóság)szemléletüket tekintve nem léptek túl a bevett megközelítésmódokon, metaforikus-parabolisztikus regénnyel, az Epepével jelentkezett Karinthy Ferenc. A viszonylag jelentős olvasói visszhangot keltő, s egymástól eltérő befogadói-értelmezői stratégiák felől is egyként olvasható mű cselekménye a legtriviálisabb helyzetkomikumból bontakozik ki lassú fokozatossággal. Főalakja, Budai nyelvészprofesszor – aki egyébként vagy két tucat nyelvet ismer – egy szakmai konferenciára indul repülővel Helsinkibe, de útközben valahol elvéti az átszállást, s egy általa ismeretlen helyen, ismeretlen nyelvi közegben, ismeretlen felépítésű és berendezkedésű társadalomban találja magát, ahol sem az eligazodáshoz nem lel magában támpontot, sem pedig nyelvileg nem tudja megértetni magát. És akárhonnan, akármelyik irányból, akármilyen eszközzel próbálja felfejteni és megérteni, értelmezni az adott ismeretlen nyelv, közösség és társadalmi közeg titkát, mindegyre kudarcot vall, mindegyik kísérletével zsákutcába jut.

Mint egyik nyilatkozatában az író maga is bevallotta: vissza-visszatérő, régi szorongása, hogy egyszer olyan közegbe kerül, ahol „nem érti meg a nyelvet”, s őt sem érti senki. Őrjítő helyzet, kétségtelen: „Újra s újra megrohanta a félelem, hogy elméje föladja a reménytelen küzdelmet, belesüllyed a káoszba, mely körülveszi, vagy apadt-szürke, tétova melankóliába merül” – fest Budai helyzetéről árnyalt képet az író. Másutt arról vall, miért érzi magához közelinek Huxley Szép új világát, feltéve a kérdést, hogy vajon nem a túlnépesedés „lesz-e a huszonegyedik század egyik legfőbb gondja?” Petres Csizmadia Gabriella olvasatában: „A város azért marad megfejthetetlen számára, mert nem tud azonosulni az idegen környezettel és a kívülálló horizontjából szemléli. A megértés kulcsa egy közös horizont megtalálása lenne”, melynek fellelésétől azonban „annyira messze van, hogy még csak nem is keresztezik egymást a horizontjaik: képtelen helyzetekbe sodródik, állandóan félreértik őt vagy ő értelmezi tévesen szituációját.” S ez az a pont, ahol kérdések sorával szembesít bennünket a szerző: Budai kilátástalan helyzetére egyedül a belenyugvás lenne a megoldás? Létezhet-e – legalábbis a Budaihoz hasonló intellektusok, személyiségek számára – kommunikáció nélküli élet? Ami nem vezet-e automatikusan identitásának – identitásunknak – a feladásához? A teljes idomulással, azaz a teljes önfeladással nem életünk értelmét adjuk-e fel? Azaz már ennyiből is látható, hogy Karinthy kérdései összecsengenek kora s társadalma alapvető dilemmáival. E szerint az Epepe az ember elmagányosodásának példázataként is olvasható, s nem csupán a „nyelvi kommunikáció csődjeként”, ugyanis, mondja, minél többen élünk a földön, annál kevésbé tudunk szót érteni egymással, a tömegben annál magányosabbak vagyunk.

Az Epepe így a nyelv- és társadalomtudományok közelébe is elvezeti olvasóját, s erős filozófiai áthallásokkal az emberi kommunikáció: a közlés és a megértés köréből véve tárgyát olyan dilemmákat vet fel, amelyek emberi lényegében, egzisztenciálisan érintik őt. Azt vizsgálja, mi történik, ha két ember között kiiktatódik a kommunikáció, azaz mind a verbális szót értés, mind a nonverbális kapcsolatfelvétel lehetősége, ha a kapcsolatteremtés esélyének megszűntével az ember kiesik szokásos, önazonosságának támaszául is szolgáló szerepeiből. A regény fő cselekményszálát így a megértés és a megértetés tragikomikus helyzeteinek egymásutánja adja, hogy végül a túlélés egyedüli esélyét a szilárd – nemzeti, nyelvi stb. – identitás és az önfeladás drámai dilemmájának kibontásával rajzolja fel. Emellett az Epepe számos további olvasatot is kínál: volt, aki a pikareszk hagyományokra építő műnek nevezte (Bodnár György), volt, aki „az elidegenedés modern regénymítoszát látta benne” (Réz Pál), volt, aki „swifti indíttatású szatírának” (Szalay Károly), más „társadalomfilozófiai regénynek” (Pomogáts Béla) minősítette. De kapcsolatba hozták – Huxley Szép új világa, Orwell 1984-e, Déry Tibor G. A. úr X-ben-je mellé téve – a „modern államregényekkel” is. Vélték továbbá abszurdnak, groteszknek, realistának, utópisztikusnak, parabolisztikusnak, de egyfajta „elidegenedettség-regényként” is olvastatta magát.

Ugyanakkor akadtak, akik – elsősorban zárlata, a Budai számára ismeretlen országban kitört forradalom leírása miatt – a magyar 1956-hoz elsők között kapcsolódó regények sorában helyezték el, amely „egy abszurd világ ábrázolása révén bizonyos képet rajzolhatott meg” a magyar(országi) eseményekről, megelőzve ezzel a szerző ugyanerre már nyíltan kísérletet tevő 1982-es „regényriportját” (Pomogáts Béla), a Budapesi őszt. Szőcs Géza is a múlt század derekának legjobb 56-os regényei közt említi az Epepét (idézi: Pál Sándor Attila). S itt felmerülhet a kérdés, hogy miként jelenhettek meg Karinthy Ferenc e regényei a kádári Magyarország korviszonyai között. Az író 1990-es évek elején napvilágot látott háromkötetes Naplója szerint azokat csak hosszas latolgatás után engedélyezte az aczéli kultúrpolitika (lásd ezzel kapcsolatban Viniczay Zsuzsanna tanulmányát, aki a diktatúra számos jelét regisztrálta az Epepében is).