súgó szűrés
keresés

Tőzsér Árpád: Érintések

Szerző
Tőzsér Árpád
Kiadás éve
1972
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
50
A szócikk szerzője
Bedecs László

Az Érintések a szerző harmadik kötete, ez zárja le a pálya első szakaszát, és nyit utat a hetvenes éveket meghatározó újnak. A váltás azért látványos, mert voltaképp a kötet két ciklusa között megy végbe: az első ciklus még látszólag folytatja a pályakezdő és útkereső két kötet személyesebb, vallomásosabb poétikáját, de valójában lebontja e poétika tartópilléreit, és ezzel előkészíti a második ciklus új, a korábbitól jelentősen különböző, szikár, tárgyias, hermetikus, az Újhold költőinek versvilágához közelítő költészetet.

A két ciklus közötti feszültség azonban csak egy része a kötetbeli versek mélyén cikázó feszültségnek. Hiába a felszín látszat-harmóniája, a szövegekben elszórt jelek a mélyben zajló drámai folyamatokra és azok okaira utalnak. Az okok közül kettő: a nagyvárosi lakótelep hangulata és az ottani életforma, melyben kísért a szülőfalu és az elvesztett anya emléke („Hol az édes táj? / Hol a gyermekkor / anya-álmod? / Itt csak halszag van, / s versed falában / rum szivárog” – Vydrica), illetve a ’68-as prágai forradalom leverésének friss sebe, mely hosszú évekre sötétbe borította Közép-Európa egét („Elromlott bennem / a világ rendje” – Szégyen).

A keserűség, a csalódottság, a fájdalom és a szenvedély azonban sokkal távolságtartóbban, áttételesebben, rejtettebben jelenik meg itt, mint Tőzsér korábbi két kötetében. Az Érintések nyitóverse, A papír partján, a korban napirenden lévő nyelvkritikai dilemmákkal szembe nézve, azok tanulságait elfogadva még azt is kérdésessé teszi, hogy az érzések és a gondolatok egyáltalán átadhatók-e a versben, elmondható-e bármi a belső világból. A kimondott szót ugyanis hamisnak látja, olyannak, amely megváltoztatja a szándékolt mondandót – ezért számára a vers és általában a beszéd csak sziszifuszi küzdelem egymás megértésért. Talán ez a belátás magyarázza Tőzsér depoetizáló törekvéseit is: igyekszik kivonni a versből a líraiságot, a szubjektivitást, a direkt érzelemkifejezést, a helyébe tárgyias versbeszédet állít – mely azonban a kötet második ciklusában épp a jelentések szóródását, azaz a megértés fokozott nehézségét eredményezi.

Az egyik oldalon tehát a rendkívül érzékeny, de a rejtőzködésre, az érzelmek elrejtésére hajlamos költő, a másikon a tapasztalat közlését lehetetlenné tévő nyelv. A kötet emlegetett feszültsége és ereje ebből az ellentétes mozgásból ered, amire a tárgyias költészet eszközkészlete azért kínál megoldást, mert a problémák távolabb kerülnek az embertől, a szöveg szintjén legalábbis a tárgyak problémáivá válnak – nem a beszélőivé. De természetesen úgy, hogy mégis csak a lírai alany érzései vetülnek ki a tárgyakra. Ami az ő lelkében történik, azt történik a versben a tárgyakkal is: „Zöld műtőasztal. Fém szőlőtáblák. / Nyál csüng a beteg hegyek pofáján, / széles vállukba tűt, glükózt ütnek” (Ősz). De ahogy ennek a műfajnak a hazai klasszikusánál, Nemes Nagy Ágnesnél, úgy az ő eredményeit adaptáló és továbbgondoló Tőzsér Árpádnál is magával hozza ez a poétika a titokzatosságot, a gnómaszerű fogalmazásmódot. Mindkettőjük verselésére igaz, hogy rendkívül letisztult és egyszerű költői eszközökkel megteremtett homályról van szó, miközben magából a versből árad a fény, és az megvilágít jó néhány alapkérdést.

A betegség, a csalódás és a válság okozta frusztráció ebben a kötetben az emlékezésben lel némi gyógyírra, az emlékek pedig a gyerekkorba és a falusi élet harmóniájába visznek vissza. A nagy összegző vers, a kötet, sőt az első pályaszakasz csúcsa, a Szülőföldtől szülőföldig, mely a szlovákiai magyarság szenvedésekkel teli sorsáról és a költő saját, a születési helye által determinált életéről gondolkodik. A vers egyenesen a bibliai Jób-történettel állítja párhuzamba ezt a két, persze szorosan összefüggő történetet. A tárgy ezúttal egy műtárgy, egy Jób-szobor. Jób az ártatlanoknak kirótt isteni csapások mitológiai hőse, és nem nehéz a kényszerű kisebbségi élet csapásaiban ehhez hasonló narratívát látni. Van, aki emiatt már nemcsak saját szülőföldjén, de saját testében is idegennek érzi magát: „Ül Jób / a szenvedés falai között / idegenként teste gödrében”.

Tőzsér gesztusa azonban annyiban új, hogy nem sajátítja ki a magyarságnak az üldöztetést és a történelmi sérelmeket, hanem azt mondja, hogy a közép-európai régióban élő népek, a horvátok, a szlovákok és mások nagyon hasonló sorstörténeteket mesélhetnek magunkról: ők is megbűnhődték már a múltat és a jövendőt, ők is szenvedtek már eleget, nekik is bőven kijutott a rosszból. Valahol itt születik meg tehát az a meghatározó tőzséri gondolat, hogy a világnak ezen a szegletén a népeknek nem egymással, inkább egymásért kellene küzdeniük, hiszen voltaképp hasonló történelmű és kultúrájú, csak más nyelven beszélő népcsoportok együttéléséről és egymásra utaltságáról van szó. Ennek a gondolatnak lesz az életre kelt szimbóluma az Érintések utáni kötetekben Mittel úr.

De itt még erősebb a veszteség és a hiány tudata, erősebb a tragikum és a dráma, hangosabb a panasz, amit majd a Mittel-versekben az elfogadás, a pozitívumok keresése, az irónia, a groteszk, és bizonyos értelemben a büszkeség vált fel. Itt még nagyon erős az elveszett aranykor iránti nosztalgia, de nem annyira konkrét és személyes, mint inkább kozmikus, általános a panasz, és egyenesen a mindenségnek vagy Istennek címzi ezt a panaszt a költő. Ez azt jelenti, hogy az az elidegenedés, ami a nagyvárosi lakótelepekről beszélve (Betonnövényben; Radiátor) jelenik meg, az az emberi létezés teljes vertikumára kiterjed. Tőzsér Árpád filozofikus látomása az emberiség léttel szembeni végső vereségét mutatja, a versek pedig a vereség metafizikai okaira kérdeznek rá. A kötet második, Érintések ciklusa a kor egyébként is depresszív költői közhangulatából is kiemelkedik sötét színeivel, pesszimizmusával, reménytelenségével, és azzal, hogy a világot végképp ki- és megismerhetetlennek mutatja.

Irodalom

Fónod Zoltán, Tőzsér Árpád költészete (1), Irodalmi Szemle, 2007/10.

Pécsi Györgyi, Tőzsér Árpád (költészeti) pályájának két fejezete, Kalligram, 1995/10.