Kiss Anna: Feketegyűrű

Kiss Annát első, antológiabeli jelentkezésekor (Költők egymás közt, 1969) Nagy László, első önálló kötetének megjelenésekor (Fabábu, 1971) Kormos István mutatta be az olvasóknak. A két költő hasonlóképpen ítélte meg Kiss Anna pályakezdő líráját. Nagy László már akkor készköltészetről, kész látásmódról és hangról beszélt. A fiatalok közt külön út az övé, vélte Kormos István, hagyomány és modernség, mai bűbájosság és a tegnap igazságvágya egymás mellett megférnek a soraiban. Kiss Anna verseiben a versélmény a profán, tapasztalati-tárgyias világérzékeléstől indulva lépett be a szakrális múlt idő szférájába, ahol eggyé forrva létezett a mítosz, a kultusz, a vallás és a mese a létezés mindennapi valóságával. Szemlélete, versépítő módszertana a kezdetektől egységben tudja és a művekben eggyé építi e két szintet. Poétikája a kezdetektől látomásos-metaforikus, alakváltoztató, költészetét igen erős vizuális-érzéki hatást kiváltó képes beszéd jellemzi. A pályakezdő költőről szólva Ágh István azt emelte ki: a „prózatükrű versek”, a népköltészet szemléletmódjával azonosuló, epikai menetű vagy tisztán dal-versek mellett a dramatikus versek jelentik Kiss Anna erős költői terepét – s ítélete az életmű egészére érvényes. Ha lírájával rokon megszólalások után kutatunk, megkerülhetetlen elődnek nevezhetjük a paraszti és mitológiai mélyvilágot szürreális víziókká emelő Sinka István poézisét; de a Nagy László-i hatalmas, absztrakciós versboltozatok, a Juhász Ferenc-i képtobzódás, burjánzó vizualitás érintései is fölsejlenek.

A Feketegyűrű című második kötetben műfajilag már hangsúlyosan uralja a dramatikus költeménya könyv versanyagát, e művek szerkezetét leginkább a magyar népszokásszövegek alakzataihoz lehetne hasonlítani. A szövegekkel (lírai vagy epikus énekekkel, párbeszéddel, köszöntő versekkel, mágikus cselekvést idéző motívumokkal, mondókákkal, ráolvasó szövegekkel, szertartáselemekkel) összekapcsolt rituálék az emberi élet csoportos vagy személyes történeteihez, foglalkozási ágakhoz, legtöbbször naptári fordulókhoz kapcsolódó eseményeket idézik föl, vagy épp szimbolikus célokhoz kötődnek (tavaszvárás, téltemetés, termésnövekedés, pártalálás). Ami védjegyévé lesz e poézisnek: Kiss Anna egyfajta groteszk-modern lírai abszurddá konstruálja ezt a hagyományformát. A dramatikus versek egyik jellegzetes darabja – már csak a szöveg ironikus tónusa, a lírai narráció humora miatt is – a kötetnyitó Teremtés című misztériumjáték, parasztmisztérium. Szereplői a Teremtő, a Gerzson névre hallgató (vagy nem hallgató) „jóféle” ördög, Lázár, a „kótyagos halál”, egy Luca nevű boszorkány, Ádám és Éva, akik csak a „biblia és a tudás nélkül valók szerint” a teremtés első bűnbe esői, végül a Játékmester, akit zavar a bibliai értelmezés, az, hogy a bűnbeesés bűn, s megpróbálja a színre vitt eseményt némileg átalakítani. A színhely pedig a Teremtő fazekasműhelye, ahol lelket akar „fúni” a figuráiba. A Kereplőkre című darabban ismét felbukkan az első kötet fabábuja; teremtésszituáció ez a történet is. Sokféle műértelmezési kaput nyit meg az olvasó előtt a Kettős színpad. Mindennek van színe és fonákja, a szavak hátterében mögöttes tartalmak is rejlenek, ha úgy tetszik: a világ tele van metaforákkal. Jánosi Zoltán a Világszép Orsolya című történetet különösképpen izgalmasnak értékeli. „Ez a mű a balladákra is érzékenyen figyelő Kiss Anna egyik legizgalmasabb poétikai sűrítménye, amely titokzatos, különös drámát takar. A hangulatában és utalásában egyaránt mesére utaló cím szerelmi tragédiát sejtet, ám csak a vers végéről visszafelé érthető meg a szerelmi bánatában gyermekét és magát vízbe ölő leány tragikus története”. Ágh István szerint ez a világteremtő akarat Dylan Thomas-t is eszünkbe juttatja, s „Ezra Pound így emészti a világörökséget magába, ahogy darabjai még fölismerhetők a nyelvi halmazatban”, és T. S. Eliot Átokföldje fejeződik be úgy „– Rendbe hozzam-e legalább a saját földjeimet?”.

Korábban nem jelentkező költői igényt, újfajta önépítkezést is mutat a könyv. A lírai-dramatikus abszurdok mellett Kiss Anna felépít egy virtuális vers-várost, s a költeményeknek egy jelentős csoportja mintha e (műcímmé is emelt) Város benépesítését szolgálná. Mintha a költőnek szüksége volna egy biztos, erős struktúrára, egy stabil verstérre, amelyben elhelyezheti emlékezete és képzelete alakjait, eseményeit, tárgyait, virágait, állatait, szimbólumait. A költő a maga lírai univerzumát szimbolizálja a várossal, egy térbeli fogalmakkal leírható szent hellyel, kozmikus középponttal. Más megközelítésben: egy kert, akármilyen, akárhol, mely a költő hozzá fűződő viszonya révén válik a világmindenség abszolút közepévé. A Szentek, molnárok s egyebek szürreális történetei, lírai prózaszövegei, a Sírversek minden változatra sejtelmes-poétikus, szabálytalan időmértékben hullámzó sorai, de a Kásaevők groteszk-abszurd epikája is a városbeli mesék közé illenek.

Az a tematikai irány, amely sok évvel később majd a finnugor-obiugor mitológia nemcsak virtuális, de valóságos tájaira, szibériai utazásra is vezeti Kiss Annát, a Feketegyűrű kötet Medveének című versében fedezhető fel. Rokonnépeink ősköltészeti hagyatékából – de kulturális olvasmányélmények alapján is – a magyar népballada mintájára drámai hangfekvésű balladát alkot, egy új ősmítosz-verset, éneket. A kötet verseinek újabb, másik jelentős tematikai rétegét a világ rendjét vizsgáló alkotó kételyeinek, helykeresésének archaikus szimbólumokba burkolt képei jelölik ki. Ezek a versek nemegyszer archetipikus jelekkel sűrűn megtűzdelt vallomások, amelyek jelképek sokasága mögé rejtőzve is önkinyilvánító énversek (Feketegyűrű; Víz-tükör; Visszatérő), a rendeltetéstudat küzdelmeiről tanúskodnak.