súgó szűrés
keresés

Gál Sándor: Folyó

Szerző
Gál Sándor
Kiadás éve
1978
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bratislava
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
63
A szócikk szerzője
Márkus Béla

A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 úgy tartja számon a kötetet, mint amellyel a költő a pályakezdő évek után először ért fel lírikusi lehetőségei csúcsára. Minőségi ugrás következett be a költészetében, vélekedett a kötet kétharmadát átvevő válogatott versek, az Új Atlantisz (1982) kritikusa, Szakolczay Lajos. Jellemzőnek mondta, hogy a cím jelölte jelkép tartalmával egyezően a versek áramlása egyszerre szimbolizál „időt, sorsot, történelmet, etikai tartást, állapotot, személyes és kollektív megnyilvánulást, egyént és közösséget”; a lírikus világát a „világmindenség” felé tágítva ki. Egybevágott ezzel mások értékítélete is. Azoké, akik méltatták, hogy az indulását meghatározó objektív tárgyiasság poétikai eljárásai, módszerei mellett (vagy inkább helyett) teret nyitott a személyes-vallomásos, metaforikus megszólalásnak, műbe transzponálva a létélményeken túl a társadalmi tapasztalatokat s történelmi emlékeket is. Az előbbire példaként szerepeltek az elmúlás, a halál érzetével viaskodó versek éppúgy, mint a szerelem örömeit „ómagyar” nyelven kifejezők. „csillagom virágom / szökik már az este / öltöztess vetkőztess / virágszép szemedbe / takargass kezeddel / boríts be hajaddal / csillagom virágom / teljes tenmagaddal // tedd szíved énmellém / holtig égő lángnak / virágos csillagnak / virágzó világnak” – kér és vall a csillagom virágom. Erről, valamint a siratóének egy védtelen táj felett címűről írta kollégája, Rácz Olivér, hogy „a magyar líra szépséges kezdeteinek legősibb hagyományait eleveníti fel a szívben és a költészet örök szólamában”. A gazdagodást poétikai s műfaji mintákkal, példákkal is szemléltették. A középkori vallásos költészet hagyományának felélesztése, „újraértése” a könyörgés, esdeklés olyan új formáit alakította ki, amelyek a magyar nemzetiség, a „provincia gondját” a kis népek általános gondjává emelték. A megmaradás gondja, a fölmorzsolódás veszélye pedig újra és újra megképzi a nemzethalál sejtelmét. E költészettípus jellemzése Varga Lajos Mártontól származik, aki szerint a közvetlen tapasztalat általánosabb problémaként fogalmazódik meg azáltal, hogy a költő észleli és kifejezi a „szorongó magyarban a maga életét uralni képtelen, kiszolgáltatott embert”.

A kötet verseit a szerző, eltérően a korábbiakétól, nem rendezi ciklusokba, hanem mintegy szabad folyást enged nekik – a medrüket azonban kijelöli. A meder a keret: elöl az agyagvár, hátul az új atlantisz; elöl a gyermekkori játék, az agyagból várépítés, a falak omlásának, ledőlésének biztos tudatában, ám a tragikum mozzanata nélkül. A „púpozom tornyozom / minden nap felrakom / isten ha emelné / ő se gyúrná szebbre / agyagvár-tegnapom” vershelyzete inkább a Camus-féle Sziszüphosz történetét mintázza, semmint Kőműves Kelemenét. A keretzáró költemény a címével az eltűnés, a megsemmisülés sugalmazója. A vers – egyben a kötet – utolsó két sorának búcsúszavai a halál gondolatát hozzák közel: „alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”; ekként Zrínyi Miklós sírfelirat-epigrammája két sorának – „Akár farkas, akár emésszen meg holló: / Mindenütt feljül ég, a föld lészen alsó” – hitbéli megbékélését tagadják.

A keret több olyan költeményt foglal magába, amely antológiadarabbá lett. Ilyenek például: távolodók, folyó, veszteségeink, könyörgés, homok. A nemzeti önismeret dolgában betöltött értékmegnevező és értéktudatosító szerepüket Görömbei András hangsúlyozta. Ő a homok keletkezésének élményhátteréből annak a Ratkó Józsefnek a sugalmazó hatását emelte ki, akivel mások szerint Gál Sándor a „tragikus történelmi tudatban” találkozik. „dobóruszka / oltármélye borsi szülőszobája / hibbe balassi-csúcsa / a kassai dóm kőkriptája / s feltörik a valóság vastitka / sztregovától szklabonyán át / komáromig felfénylenek a tájak / szenc szép hívespatak-íze / stósz fenyőmagánya” – sorolja a vers a nemzeti hagyomány helyeit, anélkül, hogy megnevezné a személyt, aki „felfénylővé” tette ezeket. Ez játékos hangulatot teremt, mintegy rejtvényfejtésre buzdít. Esztétikai hatástényező a metonímiák, a névcserék feszültségteremtő ereje. A távolodók a nemzetiségi identitásvesztésről szól; a lírai én egy tudósító hangján kezdi, majd a költeményt uraló megszemélyesítés stilisztikai alakzatára bízza a távolodás, mozgás érzékeltetését. A „kifordul utánuk a csend / az ajtók száján / kifordul utánuk / a küszöb a kapu” otthonias térképzetétől a „mennek a tájak a vidékek / síkságok vonulnak / dombok döcögnek / a folyópartok kettétörnek” az idegenség térképzetének szemléltetéséig tágul a szemhatár. A térbeli távolodással az alakok önmagukból való kitántorgásának, az „öntudatlan vétkezőknek” a látomása készül. „önmagukból is kitántorognak / apáik szavát elfelejtik / tegnapjukat rejtve rejtik / néz utánuk küszöb kapu / néz a sötét kapubálvány / s kifordul az emlékük is / a megnémult ajtók száján” – habár a zárlat helyszínei és tárgyai ugyanazok, mint a kezdő képben, immár az otthontalanság jelzői. A címadó vers motívumának földrajzi, történelmi hátterét több kritikus megfestette. Egy-egy nép természeti környezete jellegzetes motívuma lehet a költészetének is; így a folyó áttételesen utal a közép-európai sorsot megéneklő József Attilára.

A lírai én saját ideje történelmi idő is – a nehezen mérhető nemzetiségi lét „múlása” pedig a sodrásban, sodortatásban fejeződik ki: „úszó farönkök fatörzsek névtelen / erdő-európája ó folyó ó folyó / nyelvem nyesetten esik kavicsos medred elé a sziget előtti iszapútra”. A süllyedés, az iszapba fúlás képéhez társul a másik veszélyé, a nyelvi bozótba akadásé: a „topolyák felett keringő fekete varjúszó / rekedt mássalhangzó-bozótjába tüskék / közé felnyársalódni ó folyó ó folyó”. A Folyó – ismét Görömbeit idézve – „jellegzetes virrasztó, könyörgő, jelentést tevő költői magatartással és komoly művészi erővel” szólal meg. Sajnálatos, hogy – ellentétben a költő más versköteteivel – nem kerülhetett Magyarországon forgalomba.

Irodalom

Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak, Debrecen, 1997, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Márkus Béla, Gál Sándor, Budapest, 2017, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)

Rácz Olivér, A folyó, Hét, 1979. május 26.

Szakolczay Lajos, Új Atlantisz, Új Forrás, 1983/3.

Varga Lajos Márton, Új Atlantisz, Népszava, 1983. szeptember 11.