súgó szűrés
keresés

Gergely Ágnes: Hajóroncs

Szerző
Gergely Ágnes
Kiadás éve
1981
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
70
A szócikk szerzője
Bedecs László

A matróz joggal retteg a parttól, ha látja, hogy hajóroncsok borítják. A kötetben is felidéződő mondás jelentése alighanem az, hogy csak kellő óvatossággal szabad olyasmivel próbálkozni, ami korábban már számos kudarcot hozott – akár nekünk, akár másoknak. A versek, ahogy Gergely Ágnes gazdag költői életművének szinte egésze, az élet minőségét és milyenségét alapvetően meghatározó próbálkozásokra kérdeznek rá, és épp ezek veszélyeivel és kudarcaival néznek szembe. Például azzal, hogyan lehet zsidóként élni Auschwitz után, miféle identitás őrizhető vagy alakítható ki a szovjet időkben, lehet-e minden külső hatástól függetlenedve boldog szerelemben élni, családot alapítani, anyának lenni, hogyan lehet őrizni a szülőktől kapott örökséget és hogyan a kulturális hagyományt.

Gergely költő világában korunk a barbárság kora, amikor a gonosz rombol, pusztít minden értékeset, néha a politikán, néha a pénzvilágon, néha az elbutító médián keresztül – és a pusztítás veszélyezteti a szabadságot, a tiszta szerelmet, az őszinteséget és magát a költészetet is. Márpedig épp a költészet jelentheti a menedéket, a vers képes átmenteni, Nagy Lászlóval szólva: átvinni mindent, ami fontos a túlsó partra, egyben megóvni a világot attól, hogy a rossz még rosszabb legyen, hogy a barbárság éveit a káosz évei kövessék. Nagy felelősség van tehát az alkotókon: „Az jó, aki józan. / Az jó, aki tudja, az útján más sincs, mint akadály – de / bármelyik ép mondattól kettéválhat a tenger.” (És mi a jel?) Vagyis a szó itt visszahelyeződik abba a kultúrtörténeti kontextusba, ahol a költő az emberiség utolsó hőse, aki a vers erejét használva szembeszáll a világ rendjét fenyegető, láthatatlan hatalmakkal. Gergely Ágnes, aki legalább tíz fordításkötetet is magáénak mondhat, a világlíra nyelvét tekinti olyan tiszta területnek, ahol ez a biztonság megtalálható. Ennek a közös kincsnek az újragondolása, életben tartása, a szálak összekötése a feladata. Az írás nála tehát humánus és morális tett.

Ez a fajta alkotói magatartásmód az akmeizmusból lehet ismerős, Mandelstam, Ahmatova, Paszternak sztálini időkben megszületett művészetéből. Gergely Ágnes a magatartásmód mintáit kölcsönzi tőlük, a költészetét uraló líraszemlélet viszont sokkal inkább az Újhold költőinek versvilágához köthető. A bevett terminológiával klasszikus modernségnek nevezett költészeti paradigma nyomai a vers szikárságában és a mesterségbeli tudás elsődlegességében fedezhetők fel. Utóbbi a formai sokoldalúságra, a hagyományos, tiszta rímekre értendő, előbbi pedig a rövid, kevés jelzőt használó, de szépen formált, jól hangzó mondatokra vonatkozik.

A kötetcím és a címet adó hosszúvers arra az értelmezésre is lehetőséget ad, hogy maga a kultúra, a költészeti hagyomány az, ami roncsolódik, és víz alá kerül. A versbeli, 16. századi svéd hajóroncs egy régi kor gazdagságáról, eleganciájáról, ízléséről és álmairól árulkodik, de egyben az elsüllyedését okozó tragédiát is felidézi. És ez már a harmadik rétege a címbeli metaforának: az egykor elsüllyesztett, elfeledettnek hitt tragédiák újbóli előbukkanása felveti a nagy kérdést: mit lehet ezekkel a sokszor traumákat hordozó érzelmekkel kezdeni? A korábbi kötetek még dacosan hirdették, hogy „Nincsenek emlékeim, / és ha vannak sem őrzöm őket. / Sohasem koslatom a temetőket, / nem rendít meg a szerves kémia.” (Ajtófélfámon jel vagy) – és azért volt ez a küzdelem, mert az emlékek annyira fájdalmasak voltak, hogy az előlük való menekülés tűnt a jó stratégiának. Ez azonban a nyolcvanas években született Gergely-művekre már egyáltalán nem jellemző, innentől a szembenézés igénye az uralkodó, járjon ez bármilyen kínnal. A sebek, a jelek úgyis kísértenek, letörülhetetlenek. A zsidó temető például akkor is a magyar zsidók temetője marad, ha szemérmesen, szégyenkezve csak Kozma utca 6-nak hívják a gyászjelentésekben – mondja kissé indulatosana a sokat idézett Temető Pannoniában című vers. A kötet legragyogóbb darabja, a Második rapszódia, mely az egész életműben is kiemelt helyet érdemel, árnyaltabban járja körül az ezzel kapcsolatos személyes problémákat, az identitás újbóli megrendülésének borzalmát, az emlékezés kényszerének terhét és az újra megszülető büszkeséget: „Milyen járvány vitte el a fivéred? / Mit bélyegeztek bordája ívére? / Gót katedrális minden bordaív. / Egyszer az enyém is viselt valamit. / Jelek közt élünk.”

A kötet záró ciklusa, a Magánszonettek azonban enyhíteni igyekszik a korábbi ciklusok sötét, depresszív, komor hangulatán, és szatirikus humorral, az alkalmi versekre jellemző fordulatokkal, formailag is kifogástalan szonettekben beszél a kor örkényi abszurditásairól, a hétköznapok értékválságáról. Válság nagyban és kicsiben, de itt legalább mosolyogni is lehet rajta: „Két verset elmond Bukjel Fáncsika, / keni a szókat, mint a margarint. / Ezerötszáz a bruttó gázsija; / az írónőé háromszáz forint.” (Tereptanulmány)

Irodalom

Csontos Sándor, A jelek tisztelete, Új Írás, 1982/8.

Halmai Tamás, Gergely Ágnes. Bp., Balassi, 2012.

Rónay László, Hajóroncs, Kortárs, 1982/8.