súgó szűrés
keresés

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Szerző
Orbán Ottó
Kiadás éve
1996
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
74
A szócikk szerzője
Sturm László

A kilencvenes években csakúgy, mint korábban és majd később, 2002-ben bekövetkező haláláig, sűrűn sorjáznak Orbán Ottó kötetei. A Hallod-e te sötét árnyék megjelenésekor a költő hatvanéves, és a könyv azt mondja tovább, és nagyjából úgy, ami a hetvenes évekre kikristályosodott művészetében. A háborús gyerekkor rettenete és szépsége olyan alapélmény számára, amit a későbbi tapasztalatok csak elmélyítettek. A világ szétszakítottsága, a szenvedés, a teljesség beláthatatlansága inkább a reménytelenség érzetét erősíti. Az öregedés, a betegség, a történelem látszólagos vagy valós kiúttalansága a romlás és a pusztulás uralmát igazolja. Mint általában, itt is jellegadó szavak a „szemét”, a „rohadás” és hasonlók. Az ész reménytelenségével szemben azonban Orbánnál rendszerint ott az „esztelen” (szintén gyakori szava) remény. A visszatekintő értékelésben, mely egyik leggyakoribb költői alapállása, nem tagadható az életöröm, az ifjúság, az alkotás szépsége.

Hogy lett ebből az egyszerű, akár sablonosnak is nevezhető alapellentétből jelentős költészet? Ekkora életmű? Úgy, hogy Orbán nem a képletet olvasta rá a világ jelenségeire (mindenekelőtt saját sorsára), hanem a jelenségeket mindig megújuló figyelemmel vizsgálta. És bár rendre a kételyhez és a kérdéshez jutott vissza, érzékelte az apró elmozdulásokat, a lehetséges új tényezőket. Ahogy Ács Margit írta kritikájában: „megkereste az események és élmények még forró tufájában a versre alkalmas kőtömböket: a sorsszerűt, a problematikát. Erre való a dühös tárgyilagossága: felismerni, mi a törvény, igazság, elemi megoldhatatlanság, mondhatni Isten szándéka vagy tévedése, ami megnyilvánult sorsában”. Jó és rossz, átlátható és átláthatatlan és annyi más ellentét zűrzavarából mégis mindig kibontakozik a mű. „Isten arányérzék” – olvashatjuk a Shakespeare-ciklus egyik sajátos szonettjében.

Már a kötetkezdő Utószó is a világ kevertségét mutatja, ahogy az utána következő versek is. Isten és állat, gyilkos és áldozat egyesül szétválaszthatatlanul az emberben, a költő-„futóbolond” által megénekelt jövő pedig egyszerre „fényes” és „hazug”. Az Utószóra következő Hatvanadik évére életösszegzése hasonló ellentétek közt halad. Önmaga válik végül paradoxszá: „Így lettem én a rönk meg a szél, / röghöz kötött világcsavargó”. Az ellentéteket egybehordó élet kifejezése kevert nyelvet kíván: „Mária siralma és a körúti argó” keveredését. A múlt sokszínűségét a pusztulás közössége tereli egybe: „Voltak a szűz meg a kurva, nők, / kemény farú, őzgida lányok, / és lusta, középkorú kéjkeresők – / ma mind némák és haloványak”. Az elmúlás ellen a nyelv, a költészet adhat valami racionalitáson túli reményt. Általa lelhető meg olykor az Istent sugalló arány. A Hatvanadik évére és a Csákányt vágva a sziklafalba vége is az anyanyelvhez szóló vallomás: „hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek, / te temess szavaidba, magyar nyelv!”; „ha már bányászlámpaként tűzte homlokára / felejthetetlenül tündöklő anyanyelvét.”

Orbán jellemző fogása egész életművében, itt is, hogy számos versét, sorát más költők műveire játssza rá. Rögtön az Utószó ilyen: Vörösmarty Előszó című versét értelmezi át. Előjön többek között még Dante, Csokonai és József Attila. Egy egész ciklust szentel Shakespeare-nek. Nem csak versekhez kapcsolódik azonban, hanem ír tíz „képaláírást” egy fotósorozathoz is.

A klasszikus alkotók világát próbálgatja Orbán a modern életre, igazságukat veti próba alá. Igazságuk azonban folyton elhajlik, mint a fény a relativitásban. Állandósul a kétely: vagy már nem úgy igazak, vagy a jelen nem igaz. A jelen és a költészet mindenesetre szétválni látszik. Hogy miért, arra nincs egyértelmű válasz. A sorokban viszont sok válaszlehetőségre találunk. Az Emlékkönyvbe például „Ikarosz bukását” említi, majd a „korszakos csőd hamujá”-t. Talán a túlzott, bűnös nagyotakarás lökte ilyen mélyre a kort. (A kötetben többször fölbukkanó Bábel-motívum is ezt valószínűsíti.) Mindenesetre eltűnik az önazonosság, vele a felelősség, végül is az ember és a valóság: „A modern és a posztmodern közös hittétele az, hogy a reggeli ébredéskor / undok fekete bogár képében kapálódzunk az ágyban. […] A teljesség romokban, s Kafka a szentje – amúgy pedig rend van, a szétesésé, / mely köztudomásúlag újdonatúj technikákkal üdvözül […] Baj mindig abból származik, ha emberalakban ébredünk. / Egy emberi lénytől számon kérheti bárki, hogy mást ne mondjak, a háborúit. […] Korunk bármely szörnytettre kész, de e közben szépnek is kívánja látni magát. / Nem úgy Richard. Ő reneszánsz gyilkos, csöpög róla a vér, és nem jár pszichológushoz; / harmadik, de csak Richardnak, szörnyetegnek első… Minden a maga helyén, az Isten, az ember…” (A CLXII. szonett). A költészet esélye a jelenben épp az azonosság időleges visszanyerése: „Segíteni ő sem tud de legalább ott van ahol van” (Az ezredforduló elé). A versek sora a helyzetmeghatározások sora.

A címadó versben (amely „változat egy csángó népdalra”) a népköltészet bizonyul olyan hagyománynak, amely ha nem is lebbenti föl a titkok, mindenekelőtt a halál fátylát, de képes azokat személyessé és ezáltal otthonosabbá tenni. Így a kérdező is visszanyerheti személyiségét. Nagy szó, amikor „bohócok korunk hősei” (A hippikorszak hűlt helyén). Bővebben ugyanerről a CLXVII. szonettben: „Fordulatokban dúskáló korunknak nem az elszánt és kegyetlen bűnöző a hőse, / s mégcsak nem is Tartuffe, az ájtatos manó, / de az öncsalásban edzett, példás életű állampolgár.”

Most a kor áll nyerésre a költészet ellen. Ezért kezdődik Utószóval a kötet: „Mintha mindenkori költészetünk utószavát írná Orbán Ottó” (Nagy Gábor).

Irodalom

Ács Margit, Múlt időbe tett jövő, Holmi, 1997/4.

Dérczy Péter, Között, Budapest, 2016, Magvető.

Katona Gergely, Orbán Ottó költészete 1990 után, Irodalomtörténet, 1995/4.

Kálmán C. György, Az értékek megőrzése, Alföld 1998/ 4.

Nagy Gábor, Jegyzetek egy utószóhoz, Hitel, 1997/9.