Illés Endre: Hálókba bonyolódva

A kötet Illés Endre 1959 és 1974 között bemutatott hat színdarabját tartalmazza (Türelmetlen szeretők; Homokóra; Rendetlen bűnbánat; Aki szeretni gyáva; Festett egek; Névtelen levelek). A szerző közös jellemzésül, összefoglalóként a következő mondatokkal indítja a gyűjteményt. „Akik élünk, hálókba bonyolódunk. Aki hálókba bonyolódott, le akarja szaggatni magáról, ami megkötözte. Játékaim hősei fiatalok. […] A hálót tépik testükről.”

Az egyik legvisszhangosabb darab és előadás az 1969. december 7-én a Madách Színházban bemutatott Festett egek című „játék” volt. Az ebben exponált konfliktusok kisszerű, önlefokozó megélése a szereplők részéről kevéssé emelkedik létfilozófiai magaslatokba. Ugyanakkor erősen korjellemző e színdarab hangulata, érzelmi világa és végső „tanulsága”: a feltörekvő fiatal értelmiségi nemzedék elégedetlensége és tehetetlen pótcselekvéseinek problémája. Illés Endre ebben a színművében is folytatja társadalomkritikai megközelítését és erkölcsi ítélkezését, amely pozícióját színpadi otthonossággal és hatásos, nem ritkán formabontó dramaturgiával a későbbi darabjaiban is fenntartja.

Ebben a színpadi játékban a szerző fő gondolata a megélhető szabadság foka és ennek elérhetősége, lehetőségei az adott politikai és társadalmi korban, rendben, azaz a hatvanas évek végének Budapestjén, s nemcsak a munkahelyre és a közéletre vonatkozóan, hanem a magánéletben s az intim párkapcsolatokban is. Mindvégig erős jelzések fogalmazódnak meg a választhatóság dilemmáiról, önmagunk és mások megbecsüléséről, őszinteségről és hazugságokról, értékválasztásokról, viselkedéskultúráról s megannyi más morális témáról.

A főszereplő, a bolyongó Ádám – huszonnyolc éves gépészmérnök –, aki (a szerző egyik megjegyzése szerint) „éberálmaiban […] mindig megtoldja önmagát: határozottabb, hangosabb, merevebb, kihívóbb, gúnyosabb, mint a valóságban. Ugyanakkor a vele szemben állókat megfosztja jellemüktől, gerincüktől: bábuk lesznek, felülről rángatják őket.” Ez az utóbbi utalás közel viszi az olvasót-nézőt ennek a színdarabnak a legérdekesebb jellegzetességéhez: a meglepő és hatásos dramaturgiához. A pergő párbeszédeket ugyanis gyakran illusztrálják (eljátsszák) a hirtelen színpadi fénybe kerülő, éppen szóban forgó szereplők; megjelennek, majd éppoly természetes módon eltűnnek a színről, közben megerősítenek, cáfolnak, szembesítenek, esetleg új információt közölnek. A színpadi játék szövegfolyamában amolyan bábjátékszerűen folyik a cselekmény, a szerző mindvégig jelen van: beleszól az eseményekbe, rendezőként magyaráz, fölhívja a figyelmet egyre-másra, nagy gonddal írja le, illetve beszéli el a szituációkat. A tér- és időkereteket átlépő dramaturgiai megoldások felszabadítóan hatnak a játékra, változatossá téve a nem éppen eseménydús cselekményt – nemegyszer a képzelet játékát látjuk, aztán meg álmokat; a tényleges és az elképzelt valóság váltakozásait.

Az önmagát blazírt módon „anarchista, moralista, idealista, romantikus antikapitalista” egyénnek valló Szücs Ádám a „gumifalú rend” ellen lázadozik. Azaz voltaképpen minden ellen. A hatvanas évek máshonnan is, sok helyről ismerős lázadó nemzedékét képviseli, de azt is az elrontott, a jellegzetesen félrecsúszott magyar nagyvárosi értelmiség java részének módján. Él benne a gazdagabb, szebb, emberibb élet utáni vágy, ámde nem képes még csak megfogalmazni sem, mit akar valójában. (Van egy szellemes jelenet a darabban: Ádám helyet cserél az igazgatójával: ő ül be a kipárnázott fotelbe, de hiába: nincsenek ötletei nemcsak a világ megváltására, de még az üzemen belüli aprócska reformokra sem.) A morális bátorság kérdése is erősen kísért: az igazgató Achilles-példázata szerint az, aki eleve sebezhetetlen, morális értelemben nem lehet bátor. Vagyis: a bátorsághoz kockázat is tartozik. Amire viszont a hajlam – számos egyéb tulajdonság mellett – igencsak hiányzik Ádámból s baráti köréből, illetve szerelmi kapcsolatából. E helyett inkább heccből és kalandvágyból „körüllakják” (azaz váltakozó sorrendben egy-egy pár a másik lakásán él egy ideig, belelopva magukat a barát-barátnő intim szféráiba), már csak unalomból is megcsalják egymást, közhelyeket játszogatnak; képtelenek a kiegyenesedésre. Szürke, unalmas az életük, amit cinikusan viselnek, és bár néha nagyokat fogadkoznak, minden marad a régiben. Miközben másokat kárhoztatnak. (Ádám: „A világ tele van pimasz hülyékkel, akik hivatalban, társaságban, mindenhol orron fricskáznak.”) A valódi szerelem lehetne az emberi tartást is adó mentsvár, ezt Ádám is észreveszi: „Akik szerették egymást, azokat nem húzza le többé a nehézkedési erő, a sáros föld, azok átkarolják egymást, és lebegnek, szállnak, súlytalanul repülnek a semmiben, az örökkévalóságban…”

Mindenesetre a színdarab záró jelenetében elhatározza a nagy váltást-változást: „Bátrabban akarok élni. […] Újrakezdeni – ez az igazi bátorság. És én elölről fogom kezdeni – magamat is, a többieket is.” Ebben a nekibuzdulásban azonban – a látottak és hallottak alapján – kételkedhetünk, hiszen az „újrakezdés” inkább a színpadi játék szerzőjének jóindulatú illúziója: Ádám küzdelmei nem csillapíthatják le az örvényeket.