Pilinszky János: Harmadnapon

Pilinszky Harmadnapon című kötete hosszú hallgatás és elhallgattatás, az 1946-os első, Trapéz és korlát után csak 1959-ben jelenhetett meg. A szakirodalom szinte teljes megegyezést mutat a tekintetben, hogy a Harmadnapon nemcsak a költő pályájának, hanem az egész huszadik századi magyar, sőt európai irodalomnak is egyik csúcsteljesítménye, s ez az eredmény paradox módon Magyarországon „a művészileg talán legsivárabb időszakban, 1947 és 1957 között keletkezett” (Kulcsár Szabó). Pilinszky itt, az előző verskötet hagyományát folytatva, ugyanakkor azt meg is újítva egy hermetikus tárgyiasságú és lételméleti irányultságú lírai beszédmódot valósít meg. Ezzel kiteljesíti a még József Attila, illetve Szabó Lőrinc által kezdeményezett új költői paradigma (irányzat), a későmodernség lírájának megszólalását, amelyben Pilinszky költőtársai többek között Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor voltak. Verseinek (és prózai írásainak) alapszemléletét a metafizikai, misztikus és biblikus beállítottság mellett a „jelenléthiány” tapasztalata, azaz az ember teremtett mivoltának (kreatúra-létének) és magára hagyatottságának gondolata határozza meg. Ez tematikusan a II. világháború és a koncentrációs táborok, rejtettebb módon a szerelmi magány alapélményeként nyilvánul meg a Harmadnapon költeményeiben. Mindkét téma azonban csak anyagot szolgáltat egy egyetemes érvényű, egzisztenciál-ontológiai (a létre irányuló) szemléletmód és versbeszéd megalapozásához és kialakításához. Mert ha az „én” meg van fosztva a metafizikai értelmű jelenlét élményétől, akkor szükségképpen megváltozik az e tapasztalatot megszólaltató versek beszédhelyzete is: a versbeli én–te viszonyok már nem személyek „jeleiként” működnek, hanem bizonyos értelemben puszta grammatikai formákká válnak, amelyek funkciója egy egyetemes léttapasztalat és alapélmény „közvetítése”. Pilinszky a Harmadnaponban végig a személytelenítés művészi eljárásával él, különös módon versei mégis ennek köszönhetően válnak megszólító erejűvé, azaz az olvasó vonatkozásában nagyon is személyessé. Ilyen értelemben lírája éppen a személytelenítő lírai eljárásmódokkal képes újra életbe léptetni az ember jelentőségének, s közvetve a személyiség értékének európai hagyományát. A világba vetettségnek (a heideggeri filozófiától feltehetően nem idegen) tragikus gondolata Pilinszkynél egyszersmind az „evangéliumi esztétikával” (Jelenits) is találkozik, amely a pusztulásban az öröklétet, az idegenben és az ismeretlenben mégis az otthonosság és a „hazatérés” élményét fogalmazza meg, mint a Kihűlt világ című vers egyik szakaszában: „A mindörökre ismeretlen / végül is így lesz otthonos. / Mint hervadás az őszi lombot, / a pusztulás bebalzsamoz.”

A rövid terjedelmű Harmadnapon kötet két versciklusra épül. Az első, a Senkiföldjén adta volna eredetileg magának a verskötetnek a címét, ám a cenzúra nyomására a szerző megváltoztatta azt – az irodalompolitika által valószínűleg „pozitívabb” csengésűnek ítélt – Harmadnaponra. A Senkiföldjén ciklus tizenöt verset tartalmaz, s elsődlegesen a bűn, a „kihűlt világ mint senkiföldje” témája köré szerveződik, de több vers a szerelmi líra nyíltabb vagy rejtettebb megnyilvánulásaként is olvasható (pl. Parafrázis; A tengerpartra; Egy szenvedély margójára; Két szeretőre). Ugyanakkor a költemények ezt a látens tematikát mindig lételméleti és univerzális távlatból szólaltatják meg. A ciklus verseinek számos szava, motívuma visszatér a második ciklus, az Egy KZ-láger falára szövegeiben (ilyen például a tenger, nap, kő/kőzet/kavics, árnyék, szív, arc, szerelem, kisgyerek, csecsemő, szem, világ, magány, könny, ragyogás, egyedül, idegen), mely motívumháló szoros kapcsolatot teremt a kötet két része között, s teljesen egységesként mutatja fel azt.

A második ciklusban számos vers kapcsolódik tematikusan vagy allegorikusan a II. világháborúhoz és a lágerek témájához (Harbach 1944; Francia fogoly; Ravensbrücki passió; Frankfurt; illetve Harmadnapon; Jelenések VIII.7.; Apokrif; Hideg szél), ugyanakkor itt is mindenkor megvalósul a tárgy lételméleti, metafizikai és apokaliptikus távlatba helyezése. E második ciklusban Pilinszky többször él ajánlással vagy világirodalmi utalással, mint az elsőben: ezek közül az utolsó előtti vers, a Félmúlt Ted Hughes-nak szóló ajánlását, illetve az utolsó vers (Novemberi elízium) nyilvánvaló Dosztojevszkij-allúzióját („mint Karamazov Aljosa, olyan vagy”) emeljük ki. Ted Hughes Pilinszky angol költő-barátja, alkotótársa és fordítója volt, Dosztojevszkij pedig az egyike azon néhány európai gondolkodónak (Kierkegaard, Simone Weil és Robert Wilson mellett), akik Pilinszkyre a pályája során igen nagy szemlélet-, gondolat- és motívumformáló erővel hatottak.

A kötet talán legkiemelkedőbb alkotásának az irodalomkritika az Apokrif című verset tartja. A verscím a görög eredeti „apokrüphosz” nyomán az elrejtettségre, s egyben az apokrif szövegek apokaliptikus jellegére is utal, mivel az apokalipszis szó eredendően feltárást, feltárulkozást jelent. Innen érthető meg a műben a „befejezett jövőidejűség” képzete, valamint a „jövőbe való menekülés ősi gesztusa” (Németh G.). A vers egyfajta világvégi víziót állít elénk. Az elbeszélő a profetikus-kinyilatkoztató megszólalásmódot (pl. „Külön kerül az egeké, s örökre / a világvégi esett földeké, / s megint külön a kutyaólak csöndje”) a nyelvtani értelemben személyesnek tűnő, ám attól eltávolított beszéddel (pl. „haza akartam, hazajutni végül, / ahogy megjött ő is a Bibliában”) és az én eltárgyiasított, harmadik személyű megjelenítésével váltakoztatja: „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és keritésen. / Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.”). Az Apokrif az egész verseskönyv szóanyagát koncentráltan gyűjti össze (ég, föld, kutyaól, pupilla, vadállat, éjszaka, fa, ránc, kézfej, fegyenc, árnyék, bot, csillag, kisgyerek, deszkarés, ketrec, torony, kő, arc): ezért is méltán tekinthető nemcsak a kötet, hanem az egész Pilinszky-költészet kitüntetett darabjának.