súgó szűrés
keresés

Szakonyi Károly: Harmincnégy ember

Szerző
Szakonyi Károly
Kiadás éve
1971
Műfaj
dráma, elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
366
A szócikk szerzője
Sturm László

A Harmincnégy emberben jelent meg először az Adáshiba, Szakonyi kétségtelenül legsikeresebb drámája. A 2000-es évek közepéig körülbelül kilencven helyen mutatták be Magyarországon és külföldön. Az Adáshiba hasonló életszeletet jár körül, mint a szerző két korábbi drámája, az Életem, Zsóka és a jelen kötetben is szereplő Ördöghegy. Szakonyi állandó témája, hogy miként hatnak a kisember életére egyrészt a 20. század tudat alá beivódott katasztrófái, másrészt a hatvanas évek Magyarországának kisszerű gazdagodási lehetőségei. Az első két drámában még moralizálva veti föl a kérdéseket, az Adáshibában – több kortársához hasonlóan – már az abszurd és a groteszk közegében. Erős Kinga írja: „az abszurdot használja fel ahhoz, hogy megfogalmazhassa […] az elidegenedés, az emberi hazugság, a giccs-élet kritikáját.” A darabban a fentiek mellett főszerepet kap a televízió, vagyis a modern technika is. A Bódog család, miközben születésnapot ünnepel, végig a tévét nézi, a látottakat kommentálja, egymásra nem figyelnek. „A tévé szimbolizálja mindazokat a dolgokat, melyeket a technikai civilizáció rázúdított az emberiségre. Tulajdonképpen nem engedelmes lett a gép, hanem fölénk nőtt” – nyilatkozta a szerző darabja kapcsán. A helyzet komikus kisszerűsége végül nyomasztóvá, tragikomikussá válik. Az idősödő szülők közül Bódog a szorgalmat és a határozottságot prédikálja, de az ő szájából ez éppoly közhelyesen hangzik, mint amikor hagyományról, széthulló nemzetről és családról beszél. Felesége el-eltéved a fogalmak között („fajüldöző. […] Vagy fajvédő?”). Idősebbik fiuk, Dönci és felesége csak a díszesebb lakásban, a drága külföldi utazásokban méri a sikert, és ebben tényleg viszonylag eredményesek. Lányuk, Vanda menekülne ebből a közegből, ám mind a szakmájában, mind a magánéletében kudarcot vall. Egyedül ő nem nézi a tévét. Vagyis a puszta tévémentesség sem megoldás. A legkisebb fiú, Imrus az egyetlen, aki a tévében az igényes műsort keresi. A Holdra szállás közvetítése egyedül őt lelkesíti, a többieket untatja. Ám nem csak a technika csodái iránt közömbösek a többiek – már ha azok nem szolgálják a szórakozást, mint a tévé –, hanem az igazi csodákat sem veszik észre. Mert az albérlő, Emberfi, más néven Krisztosz személyében az isteni is megjelenik. Ám hiába okoz adáshibát, hiába változtatja borrá a vizet és hiába gyógyul meg a nyomorék szomszéd lába, a jelenlévők – Imrus kivételével – még csak észre sem veszik ezeket. Még magának a nyomoréknak sem tűnik föl, hogy tud állni, továbbra is rokkantként él a tolószékében. Ez a közeg már a csodákra sem fogékony. Maga Emberfi is mintha zavarban lenne: „A csodákhoz, tudja… a csodákhoz kell valami más közeg. Itt nem megy… Igen, igen, érzem, hogy ez itten alkalmatlan hely. Nem tudom őket magammal ragadni.” Pedig szóban mindenki a szép ideákat hirdeti. Például Bódog: „A hit? A hit a legfontosabb! Hit nélkül, ugyebár…” De ő mondja ki – „rosszkedvűen”, mintegy elszólásképpen – a pilátusi relativizmus szavait: „Igazi! Mi az igazi? Mit tudjuk mi azt már, hogy mi az igazi?” Imruson és Emberfin kívül senki sem képes a saját pillanatnyi hangulatain túllátni, a szereplők elbeszélnek egymás mellett. Imrus azonban ragaszkodik az igazságkereséshez, és, némileg a mesebeli legkisebb fiúra emlékeztetve, elhagyja az otthont. Jellemző a jelentéktelen részleteknél leragadó szereplőkre, hogy az anyja csak annyit ért meg a távozásából, hogy nem vitt magával sálat, „amikor nagyon jól tudja, hogy milyen kényes a torka”.

A ~ tíz írását öt csoportba szervezi az író. Egy-egy elbeszélést mindig egy drámai jelenet (hangjáték vagy dráma) követ. Így az olvasó önkéntelenül is egybe látja az egymáshoz rendelt két művet. A kötetkezdő Vakrepülés például egy rendkívül kockázatos mutatványról szól: egy női és egy férfi artista bekötött szemmel, a dobpergés jelei alapján próbálja elkapni egymást a levegőben. A beszélőnek sikerült egykor a mutatvány, sőt, a halálveszélyben társat is talált korábban számára ismeretlen női artistában. Példázattá válik a történet, annak példázatává, hogy a szerelemben, az alkotásban és egyáltalán az életben a halálveszélyen át vezet az út a beteljesedés esélyéig. A tartalomjegyzékben hozzá kötött hangjátékban – Majd jönnek érted – szintén egy nagy emberi egymásra találás a téma, de itt félresiklik a kapcsolat. A férfi meglöki szerelmét, aki beüti a fejét, alighanem meghalt, a férfi pedig az út mentén menekül és monologizál, egykori jelenetek elevenednek meg. Mi volt a hiba? Talán a birtoklási vágy, talán a teljességvágy betölthetetlensége, talán a megszokás lassú pusztítása.

Az egymástól távolabbi írások közt is számos kapcsolat rémlik fel. A cirkusz, a mutatványosság világa a maga példázatosságával meghatározza még a Dring és Drong és a Bódé című elbeszélést, de szerepet kap az Albérlet és filodendron című hangjátékban is. A Majd jönnek érted menekülője feltűnik az Ördöghegy című drámában. Az Ejtőernyősnek hívott másik főszereplő önként korlátokat vállaló életvitele mellett ő képviseli a teljességigény vakmerőségét. A két férfi katonatársként voltak barátok, akkoriban, a negyvenes évek végén lelkesedtek az új világért, aztán csalódtak. A hangjáték történetét azzal is tovább szövi a dráma, hogy kiderül, a halottnak hitt nő él.

A kötet minden darabja szomorkásan groteszk, sőt abszurd világot tár elénk. Viszont boldognak látott ellenpont a gyerekkor (Albérlet és filodendron, Ki beszél?) és az egyszerű emberek világa. Utóbbiról Eszter beszél az Ördöghegyben: „Ez a két ember, az apám és az anyám, soha nem kérdezte, hogy minek él, hogy jó-e, hogy él?” A két férfi főszereplő számára a katonaidejük volt az ilyen magától értetődő élet ideje.

Mint a korabeli kritikus írja, a Teremtett világ „sajátos »idegenvezetés« is az írói műhelyben”, az egymáshoz kapcsolódó írások „a drámai gondolat formálódását, kibontakozását is” tükrözik.

Irodalom

Ablonczy László, Szakonyi Károly: Harmincnégy ember, Alföld, 1972/5.

Erős Kinga, Át a szoros kapun, = Uő., Könyvbölcsőm, Budapest, 2007, Magyar Napló.

Pályi András, Szakonyi Károly: Harmincnégy ember, = Kortárs, 1972/5.