súgó szűrés
keresés

Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben

Szerző
Csoóri Sándor
Kiadás éve
1994
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kortárs Kiadó
Oldalszám
124
A szócikk szerzője
Papp Endre

Csoóri Sándor költészetében változás következett be az 1990-es években. Verseit továbbra is a költői én közvetlen öntanúsítása jellemezte, mely megőrizte látomásos, metaforikus karakterét (Jóslás a te idődről). Új elemként jelent meg azonban a groteszk stílus, a disszonáns, „vicsorgó” ének beszédhelyzete. A költő új léthelyzetének drámai sűrűségű képei az áldozati lét állapotát jelenítik meg. A Hattyúkkal, ágyútűzben című könyv 58 verse a lírikus „második pokoljárásának” érzékletes dokumentuma. A rendszerváltozás politikai küzdelmeiben éles támadások sorozata zúdult Csoórira. →Nappali hold című esszéje miatt a kulturális életben szokatlanul erős, személyes kritikák kereszttüzében kellett élnie a költőnek. Versvilágán mély nyomot hagyott egzisztenciális helyzete: „Hisz szörnyű merényletek / központja vagyok évek óta: / szétvert csomópont, rom romok fölött, / vádló törmelékhegy és véres forgács” (Tulipánok).

Két tematikus pólus köré rendeződnek a költemények. Egyrészről a nemzet szellemi, erkölcsi, közéleti állapotáért és jövőjéért aggódó lírai én szólal meg. Tapasztalatai kiábrándítóak: közömbösséget, felszínességet, nemzeti amnéziát, tömeges züllést, zsibvásári szórakozást lát maga körül. Az elvileg ellentétes oldal, a szerelem- és természetélmény a magánszféra menedékének lehetőségét hordozza magában. Az emberi minőség méltatlan állapotával való szembesülés azonban azzal a következménnyel jár, hogy a privát élet is a közösségi gondok és az általános csalódás vonatkozásrendszerébe kerül, léthelyzetét a menekülés és elrejtőzés magatartásformái árnyalják. Csoóri Sándor szimbólumokból, utalások összetett hálójából, a jelentéssűrítés nyelvi eszközével élve többértelmű, sejtelmes értelemkomplexumot hozott létre. Kérdéseinek elszaporodása, az értékszembesítő gesztusokban megfogalmazódó vívódás jelzik a sérült éntudatot: „László, / hallod te egyáltalán ezt a hajnali / dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot? / A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék / tenyerekét? Vagy csak én hallom, én, / kinek naponta megüzenik a világ végét? (Februári látomás) S erre az állapotra vezethetők vissza a „csonka szonett” megjelöléssel ellátott opusok is. A költői én világhoz való alapviszonyává a dilemma vált, ön- és világszemléletére a meghasonlottság a megfelelő jelző. Önképeiben fellelhető a hibbant szerzetes, a jó bolond, a független lator, a nevetséges ősbolond maszkja. Kifejezésmódjában váltogatja egymást a patetikus, emelkedett, expresszív jelzőkkel ékesített képgazdagság és az irónia, illetve önirónia. Az emlékezés, a halk múltidézés szólamába a hangos ítéleté, a gyilkos szarkazmusé vegyül. A kötet bizarr képeiben megjelenik a „fuvola-mocsok”, a lábra állt, meddő giliszta”, az „idegbeteg violák”, a vérző szemű hattyú. A versíró alkalomszerűen használ kötött formákat, többnyire a tagoló vagy szabadvers ritmusát követi; ritkán, illetve szinte észrevétlenül, ritmikai okokból alkalmaz rímeket. Szerteágazó allúziói megidézik Balassi Bálint, Babits Mihály, József Attila, Pilinszky János és Radnóti Miklós egy-egy közismert motívumát: a háborgó lélek vitézségét, a kert békességét, a fülkefény magányát stb.

A kötet címadó motívuma gazdag költészeti és kulturális hagyományra vezethető vissza. A hattyú szerepe a mitológiában, hogy a holtakat a túlvilágra vigye. Használta alakját Balassi és Vajda János is. Utalhat Nagy László Szólítlak, hattyú, illetve Jönnek a harangok értem című műveire. Berzsenyi Dánielnél (A poézis hajdan és most) a költészetet jelképezi, s a fegyverek közt hallgatnak a múzsák antik bölcsességet is magába olvasztja. Közvetlen előzménye Petőfi Sándor Tündérálom című verse lehet: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!” Egy meghatározó egzisztenciális krízist érzékeltet a motívum: a költő ellen irányuló gúnnyal és agresszióval állítja szembe a költészet jelképes erejét. A lírikusban felerősödik az időélmény: az eszmények, a közösségi és egyéni dimenziókban kiteljesedő élet megvalósíthatatlanságának belátása, a múló létidővel való szembesülés fenyegetése. Váratlan fordulatként szinte megszépül a múlt, a „negyven év lágere”, ahol reménytelenül is erős volt, barátok vették körül, s igaza tudatában vehetett részt a közéleti harcokban. A kilencvenes éveket a csalódásélmény deformálja, amely a múltról alkotott képzeteket is módosítja. Sem a világot elfogadni, sem ideáljairól lemondani nem képes a beszélő. Eljut az önmitizálásig, a sebzettségében is önmagát felmutató alanyiságig, akinek nem kell „semmi, ami nem a magam csodája már”, illetve „Magam kipróbált társaként nézek az égre újra” (Keserű, pünkösd előtti ének).

Irodalom

Márkus Béla, Az elveszett világ fojtó érzékisége. Csoóri Sándor: Hattyúkkal, ágyútűzben, Kortárs, 1995/2.

Görömbei András, Csoóri Sándor, Budapest. 2010, Nap Kiadó.

Pécsi Györgyi, A dilemmás költő. Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez = Uő.: Honvágy egy hazáért, Budapest, 2019, Nap Kiadó.

Nagy Gábor, A közösségi hangoltságú személyiség létdrámája Csoóri Sándor költészetében, Kortárs, 2006/11–12.

Tarján Tamás, Én; Ti. Módosulások Csoóri Sándor lírájában, Alföld, 1997/1.