súgó szűrés
keresés

Csoóri Sándor: Jóslás a te idődről

Szerző
Csoóri Sándor
Kiadás éve
1979
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó, Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
350
A szócikk szerzője
Papp Endre

A Jóslás a te idődről Csoóri Sándor első válogatott verseskötete. „Első két kötetem [Felröppen a madár (1954); Ördögpille (1957)] valamiképpen botorkálás. Erkölcsi értelemben még találnék megjelenésükre magyarázatot, de művészi értelemben már nemigen” – kommentálta szemléleti átalakulását a költő. Az első könyv versei hiányoznak az összeállításból, ám a második könyv néhány vers elhagyásával bekerült a kötetbe, ahogyan a Menekülés a magányból (1962), a Második születésem (1967), a Párbeszéd, sötétben (1973), A látogató emlékei (1977) című könyvek anyaga is. Az alkotói feladatvállalás a fülszövegben így fogalmazódik meg: „Az elszemélytelenedés nagy háborújában megőrizni a személyiség jelenlétét a világban. Mert hiába történnek akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek bennünket.” A személyiség minél részletesebb és teljesebb megértése és bemutatása mellett a belső érzelmi világ kitárulkozása is megfigyelhető költészetében, ennek tulajdonítható a lírai én erőteljes stilizálása és felnagyítása.

Csoóri lírájának poétikai fordulata a Második születésem megjelenéséhez köthető. Ekkora alakulnak ki nagyfokú személyességet mutató, vallomásos költészetének jellegzetes alapvonásai. „Ez a világ nem kérte véremet. / Én kérem az övét! / Hallgatom saját jóslatomat: / Csak az él tovább, amit megítélhetek, / megsirathatok, / elveszíthetek” – írja. A verselő kiemelkedő témája önmaga költői útjának reflexiós vizsgálata, lírai önalakítása. Elveszik a kezdeti szemléleti egyensúly, felbomlik a kötött, rendezett strófaszerkezet. A derű, az optimizmus, a naiv természetesség hangjaitól szüntelen metamorfózis által ért el a szellemi önállósodásig és az érzelmi magára maradottság állapotáig. Önboncoló, önkorrekciós látásmódjára jellemző, hogy egy-egy korábbi magatartásformáját, megnyilatkozásmódját állítja szembe a megszólalás pillanatában érvényesnek ítélt beállítódással. Ebben a folyamatos lírai „történésben” a látványtól a látomásig jutott el a Csoóri-vers. Azonosító jegye a látomásos költői kép, melyben a közvetlenség találkozik az egyetemes távlatokkal. A valóság tényei a szubjektív perspektíva révén költői valósággá válnak, jelképpé sűrítik az élményt. Képalkotó eljárásán megfigyelhető a szürrealizmus hatása, illetve forrásának a népköltészet szabad képzettársító látásmódja nevezhető. Képi asszociációkra épülő versalkotási eljárása néhány állandó alapélmény hangulati, formai variációira, jelenetekre bontására épül a részletek gazdag kifejtésével és a téma elsődlegesen érzelmi megközelítésével. A konkrét eszmei és gondolati tartalmak csak másodlagosan jelennek meg. Az egyes képek egyedi impulzusait minduntalan új jelentésrétegekkel tölti fel a lírikus. A kép az egységben látás eszköze, a személyiség világteremtése. Benne az egyéni létélmény ölt általánosítható érvényű alakot, más szóval a személyiség világviszonylata tárgyiasul. A vers írója azt szeretné, ha a vers a maga módján a világgal egylényegű érzéki csoda, a létezés „érzéki metaforája” lenne.

Hangját egyszerre alakítja a rapszodikus és az elégikus beszédmód. Az emelkedettség, az ünnepélyesség, az érzelmi telítettségű monologizálás mellett hangot kap a közösségi irányultságú beszéd disszonáltsága, megszólal a széles érzelmi kifejezésskála, megjelennek a küzdő szereppel járó ellentmondások. Csoóri lírájának meghatározó alapvonását a költői szerep és a személyes alkat drámai ütközése határozza meg. A költészet és az élet áthasonítása, magatartássá emelése szüntelen feszültségben áll egymással. Probléma-felismerései a mindennapok realitásán belül fogalmazódnak meg. A hit, az eszmények szembekerülnek a tapasztalt valósággal. „Amit kívántál: / a hiányával most minden a tied – / két porszem közötti ország a birtokod – / Mosolygó ragadozó, / fogsorod közt magadat tarthatod” – olvasható a Ragadozóban. A drámai konfliktus az elégikus, meditatív hangnemű versekben is tapintható – így két anyaversében, az Anyám fekete rózsa és az Anyám szavai mitikus távlataiban is. Nonkomformista magatartásformákat – szökés, dacolás, öntörvényűség – is magára vesz a versek vallomástevője. Ebben világirodalmi mintáit is megnevezi, például Gregory Corsót, Jeszenyint, García Lorcát. Vallomása szerint: „Ősz van, / hülyítő köd, / türelem középkora. / Lecsatolom derekamról a kort: / hadd legyek végleg kiátkozott” (El akarom hagyni). A versek tétje az emberi teljesség keresése. Legfőbb törekvése az önmegvalósításra, s általa mások felszabadítására is képesítő szabadság megszerzése, a tisztaság védelme (Vadfiú hajjal). A nép és történelme a kiűzetés viselésének példájaként jelenik meg. Egyik szemléltetője visszatérő Dózsa-képe.

A kötet visszatérő motívuma a szerelem témaköre, amely a maga ellentmondásosságában nemegyszer kiváltója vagy növelője lesz a magánytapasztalatnak (Hó fölött szálló füst; Elengednélek, visszahívnálak; Ekkora szerelem előtt). Hasonló irányba mutatnak a szülőhelyre, a gyermekkora, a háborúra, a falu miliőjére (Egy templom falára) való emlékezések. Ugyanakkor hangulat- és közérzetverseiben határozottan megjelenik a közéleti igény, ami azt jelenti, hogy személyes feladatként tudatosítja a közösség sorsának gondozását. Ezzel párhuzamosan fejeződik ki a nemzeti kötődés és felelősség megvallása (Egyszer majd ez is elmúlik; Berzsenyi elégiája; Ha nem tudnám). „Nincs más idő, mely befogadna, / másik ország, mely nevet adna: / ideköt / idegszálaival a szél, / pamutszálaival a köd / s a végső türelem is ideötvöz. […] Ölelni másutt is ölelhetsz, / de ölni csak itt maradt jogod” (Idegszálaival szél). Az időben és térben növekvő veszteség eluralkodása miatt a poéta az esélyek őrzésére rendezkedik be. „Állok falum fölött, hátam mögött egy ősi rom. / Romokban a gyerekkor erdeje s rétje is. / Fut vissza a fácán a fák közé, fut a szél is, / s nincs más örömöm, csak az, hogy kiabálhatok értük” (Szálltak az aranyfácánok). A teremtő költői szó súlya egzisztenciális fontosságúvá válik. A lírai én – aki egyben a világban cselekvő személyiség – létbeli, etikai és esztétikai értékek hordozójává emelkedik: „s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm / vallani róla, / bezárkózom ebbe a havazásba, / mint aki fehér inget vesz föl, / fehér inget az utolsó napon” (A harmadik nap esni kezdett a hó).

Irodalom

Alföldy Jenő, Jóslás a mi időnkről: Bevezetésféle Csoóri Sándor költészetébe, Tiszatáj, 1980/11.

Cs. Nagy Ibolya, A közélettől a magányig: Csoóri Sándor költészetéről, Alföld, 1980/2.

Kulcsár Szabó Ernő, Rapszódia térben és időben: Csoóri Sándor lírai portréjához, Kortárs, 1980. 5. szám

Görömbei András, Csoóri Sándor, Budapest, 2010, Nap Kiadó.

Kiss Ferenc, Csoóri Sándor, Budapest, 1990, Magvető Könyvkiadó.