súgó szűrés
keresés

Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben

Szerző
Győrffy Ákos
Kiadás éve
2010
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
68
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Győrffy Ákos kötete a 2010-es években egyre népszerűbb ún. bioirodalom, illetve ökolíra egyik úttörő darabja. Az ehhez az irányzathoz tartozó kötetek úgy vetnek számot a magyar tájvershagyománnyal, hogy közben figyelnek a természetnek a – többek közt a globális felmelegedés felgyorsulása miatt, a „zöld” életviteli fordulat következtében – megváltozott státuszára a 21. századi ember életvilágában. A recepció által gyakran panteistának nevezett Győrffy a versekben megszólaló hangot és a természetet gyakran egylényegűnek tünteti fel. Ezért a szövegekben gyakran annak folyamatát kísérhetjük figyelemmel, ahogyan a lírai alany önmagára eszmél még akkor is, ha éppen feloldódásáról kíván szólni: „A látás szokatlan élessége / arra kényszerít, hogy megfeledkezzem magamról. / Visszahúzódom valami határát vesztett tágasságba” (Hajnal a középhegységben). A tájak sokrétűsége pedig abban mutatkozik meg, hogy bár kivetülnek rájuk a lírai alany emlékei – vagyis a jelenkori állapotuk hordozza múltjukat is a beszélő számára –, nem válnak ábrándképekké, hanem elemeikben (mint például a pára vagy a falevelek) nagyon is tapinthatók, szagolhatók, ízlelhetők maradnak. A leírások emlékeztethetnek Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változásának tájverseire, azonban a Havazás Amiens-bennél az antropológiai horizonttal szemben nagyobb hangsúly esik a természet előhívhatóságára; ideértve az ősi tájak megidézését, illetve a megragadhatóságuk módját is, amikor mantra- vagy fohászszerű beszédmóddal élnek a versek.

A kötet három ciklusra tagolt, a Távoli arcra, a Most is itt vanra és a Hol ér végetre. Az első részben az én szétszóródását kísérhetjük figyelemmel, illetve azt, ahogyan e folyamat a nyomhagyás szolgálatába áll. A természet így nem visszatükrözi a megszólaló lelkiállapotát, hanem éppen fordítva, a lírai alany szolgál a környezetváltozás mediátoraként. A cikluscímben szereplő „arc” tehát nem a megszólalóé, hanem egy olyan arc, amely fokozatosan rajzolódik ki a leírások során a hegyekből, a folyókból és az apró élőlényekből. Ez utóbbiak egyszerre hordozói és eszközei is annak a folyamatnak, ahogyan a természet nyomot hagy saját magán – az ember legfeljebb asszisztálhat ahhoz, hogy a változások látszódjanak: „Az egyik [tengericsillag] olyan erősen kapaszkodott / még a kőbe, hogy alig tudtam lefeszegetni róla. / Megmerevedett karjai őrizték a kő görbületét. / Kirajzolódott bennük a kín geometriája” (Tengeröböl). A második ciklus meghatározó darabjai a számozott Völgy emlékei versek, amelyeket bár a nagyszülőkről készült fényképek ihlettek, a megszólaló látomásait közvetítik, amikor különböző jelentésrétegeket montíroznak egymásra: a nagypapa kertjében álló két almafa így idézi meg az édenkert fáit, szolgál a családtörténet tanújaként, valamint a nagyszülők kopjafájaként is. A harmadik ciklusban szerepel a kötetcímadó vers, amely egy Szent Márton-legenda átirata. Azt a jelenetet eleveníti fel némi változtatással (itt a koldus egy behavazott tájon egészen addig láthatatlan, amíg meg nem mozdul a hóréteg alatt), amikor Szent Márton ráterítette köpenyét egy koldusra, majd másnap megjelenik előtte Krisztus. A vers ugyanakkor a tett következményeihez is hozzákölt: a beszélő az ablakon kinézve válaszol az álmában megjelent Krisztusnak: „Nem az enyém volt, amit adtam, Uram.” Ez a kijelentés nemcsak a kötet egész szemléletére vonatkozó reflexió – utalva arra, hogy az ember mindinkább rájön, nagyon keveset birtokol és befolyásol a természet dolgai közül –, de összehangzik a Havazás Amiens-bent lezáró, Jan von Ruysbroeknak tulajdonított sorokkal is: „Néha bizony olyasmit vél birtokolni, s olyannak hiszi / saját létezését, ahová nem ér el.”

Több kritikus is felhívta a figyelmet a ~ imádságoskönyv-jellegére, hiszen az a gondolatritmusra építkező prózaverseket tartalmaz. Ezt ki lehet egészíteni az életgyakorlatok koncepciójával, amely a környezethez való egészséges viszony kialakításának technikáit foglalja magában, mint például a gondoskodás vagy a meditáció. A második és a harmadik ciklus közé ékelődő Reggeli gyakorlatok versei is ezt erősítik, hiszen azok a megszólaló kontemplatív magatartásáról szólnak, ahogy próbál minél mozdulatlanabb lenni a környezeti nyüzsgés közepette – a lehulló harmatcseppek, a hegyről fakadó patak mellett ülve, de akár a kötetcímben megjelenő havazást is ide sorolhatjuk, mint a természet folytonos mozgásban létének metaforáját, ahogy arra Végh Attila felhívja a figyelmet. E mozgalmasság és a beszélő által gyakorolt mozdulatlanság feszültségén túl a kötet másik apóriája annak kérdése, hogy mennyire antropomorfizálhatók a látottak, és mennyiben jelenítheti meg a beszélő saját magát emberként a tájban. Papp Máté ez alapján értelmezi a Reggeli gyakorlatokat a Távoli arc függelékeként, amennyiben a konkrét leírásoktól ezek a darabok is az absztrakció felé tartanak, a számozott versek egyúttal az elemi folyamatok esztétikai kivonatai: az „élmény […] irreális volta ellenére is valóságos. Nem kézzel fogható, de megtapasztalható. Nemcsak képzeletben, hanem reálisan is érzékelhető”.

Az első ciklus függelékeként olvasható Ruysbroek-töredékek szintén az életgyakorlatok vallási hagyományához kapcsolódnak, ugyanis Jan van Ruysbroek Ágoston-rendi szerzetes írásain alapszanak. A szemelvények tömörségük és sűrítettségük miatt valóban úgy működnek, mint Ruysbroek meditációi. A Havazás Amiens-benre jellemző elszemélytelenedés és az önmagunkban meglelt elégedettség gyakorlatai ezek a szövegek, amelyek egyszerre vallják a miszticizmus lényeglátását és a jelenségek önmagukon túl nem mutató jelentését is. Mert valahányszor egy-egy szentencia megindul a túlzó képzettársítás útján, a beszélő visszarántja azt („Ez persze semmit / nem jelent, és nem is akartam / mondani semmit ezzel.” [az éjszakai égbe]). A nagyon konkrét dolgokat szüntelenül a látomásosság vonatkoztatja el („Testeden csillagképekké állnak össze / a szeplők, anyajegyek. Az égbolt bőrödre / írja önmagát” [Orpheusz-apokrif]). A kettő feszültsége pedig visszatükrözi az egész kötet versbeszédének mibenlétét.

Irodalom

Papp Máté, Irgalomnak marék hava, Új Forrás, 2011/4.

Végh Attila, Szívekkel vésett fa, Magyar Napló, 2011/1.