Temesi Ferenc: Híd

A regény folyamatosan és nagyjából a megtörténés sorrendjében közöl két eseménysort: Tóth Pál és Zoltán István történetét. Az előbbi egy teljes életút 1890-től a hetvenes évek elején bekövetkezett haláláig. Eleinte semmi kapcsolata sincsen Zoltán Istvánnal, aki frissdiplomásként kerül a fővárosba, s lesz az Egyetemi Könyvtár munkatársa – mindössze két esztendőre, elbocsátásáig. A könyvtár egy akadémikus kérésére Zoltánt bízza meg azzal, hogy dolgozza fel Tóth Pál hagyatékát, miközben a fiatalember éli a hetvenes évek elején a pályakezdő értelmiségiek sivár életét. A hagyaték szénakazalszerű esetlegessége, vegyes színvonala alkalmat ad arra, hogy a feldolgozó-elbeszélő ironikusan tekintsen az évszázad történéseire és a mindezeken átbukdácsoló átlagemberre is.

Tóth Pál alföldi ember volt, élete nagy részét Tengődön töltötte, idővel egyre iskolázottabban és egyre több nyelvet megtanulva, szorgos amatőr-dilettáns költőként. Két típus jegyei keverednek benne: jellemtanilag az életrevaló emberé és a baleké; képességeit tekintve pedig a szakemberé és a dilettánsé. Életrevaló, hiszen mindig talpra áll a körülményei által megengedett mértékben. Céltudatos és remélő lény, aki soha nem tanul eleget a történtekből, a kiölhetetlen optimizmus és naivitás egyszerre jellemző rá. Ez a jóakaratú ember politikusként is dilettáns, a legtöbb baj a történelem átláthatatlan viharaiban éri. Mindig a jót, a hasznosat próbálja képviselni, de elképzelései nem teljesülhetnek. Szemléletének horizontja milliókéval azonos: történelem alulnézetben. A maga városiasodó kisebb-nagyobb közösségeiben Tóth Pál közművelődési tevékenységével is részt vállalt. Verseket, színdarabokat írt és rendezett, önmagát és közösségét is művelődésre serkentette. Ez az élettörténet fejlődésregénynek aligha nevezhető, inkább nemes értelemben vett kalandregény, amelyben a hőst nem a véletlen, a vakszerencse vezeti, hanem önmaga belső elhatározása. Ő a maga sorsának kovácsa.

Egészen más az elbeszélő Zoltán István életének mindössze két esztendeje. Múltjából a tragédia bizonyul lényegesnek: egy autóstoppos utazáskor kedvese meghal, ő életben marad. A fiú úgy érzi, ő a felelős a lány haláláért. Munkája ugyan van, de nem szereti, nem látja lehetséges életcélját. A hetvenes évek lézengő fiataljainak egyik tipikus alakja lenne ő? Igen is, nem is. Sokszorosan bebizonyosodott már, hogy az akkori, célt nem találó ifjak nem velük született dekadenciájuk miatt voltak ilyenek. Ha volt is bennük efféle hajlam, az a koré volt, nem az életkoré. Zoltán spleenjét a fiatalkori keserveken s a hetvenes évek perspektívavesztést sejtető csődhelyzetén túl a személyiséget mélyen megrázó – még öngyilkossági kísérletbe is kergető – haláleset is indokolja, majd a számára idegen fővárosba való menekülés és a favágásszerűen végzett munka. Zoltán István regénybeli életének leírásában három fontosabb vonulat jelenik meg. A hétköznapok szintjén a könyvtárosi munka, ettől fokozatosan elhatárolódva Tóth Pál hagyatékának olvasása, végül a szabadideje, amelynek lényegét, néhány epizódtól eltekintve, az önmaga megértését is szolgáló képzeletbeli utazások jelentik. Álmodozásai eleinte inkább visszafelé vezetnek, az elveszített lényhez, majd egyre gyakrabban a világ távoli tájaira, ahol akár találkozni is lehet Katival. Ebben a másféle világban a kedves által megtestesített normarendszer, életminta lesz a viszonyítási pont. Zoltán képzeletbeli utazásának tűnnek a Kínába, az Egyesült Államokba, az Amszterdamba, Helsinkibe, Mexikóba vezető utak is, pedig ezeket az álomutakat jóval később Temesi valóban megtette. Különböző érték- és ismeretszintek keverednek a műben, s alkotnak szép és olykor borzongató egységet.

Temesi regényeiben mindig jelentős szerepük van az alkotói ötleteknek. A Híd kezdetben két egymástól független cselekménysorozatnak mutatkozik, de hamarosan szétválaszthatatlan ikerregénynek bizonyul. Mindkét részt a megszerkesztettség és a sorsszerűség határozza meg. A két cselekményszál kilenc részre tagolódik. Mindegyikben váltogatják egymást a Tóth Pál élettörténetét emblematikusan jelölő tarot-figurák, illetve a Zoltán István sorsát kifejező kínai jóspálcika ábrák. A Tarotról az író így vélekedik A szív böjtje c. írásában: „Tiszta kozmológia és elementáris pszichológia, híd a nyugati hagyomány és a keleti bölcselet között, s egyben a léleklátás, a megidézés, a spirituális világ, a rituális mágia és a jövendőmondás eszköze.” A jóspálcikákkal, tágabban a kínai kultúrának e területével – melynek kiindulópontja a Ji King, a kínaiak szent könyve – könyvtári munkatársa, Papó hatására ismerkedett meg Temesi. Az író-elbeszélő nyilvánvalóan használta a kártyákat, illetve a jóspálcákat, s azok kialakult rendje határozta meg alapszinten a regény szerkezetét. Így Tóth Pál múltbeli, dokumentumokból, visszaemlékezésekből ismert élettörténete és a kártyafigurák sugallata kereste és találta meg egymást. A regény első vonulatát egy-egy tarotfigura emblémája indítja el, a másodikat egy-egy kínai jóspálcika figurája, mintegy iniciáléként. Sajátosan színezi Zoltán alakját az elbeszélői nézőpont lebegtetésében tetten érhető önéletrajzi jelleg. A távolságtartás és az azonosulás kettőssége az igeidőkben, a birtokos szerkezetekben érzékelhető – legnyomatékosabban a regény kezdő és záró fejezetében. Ezekben az elbeszélő azonosul Zoltán Istvánnal, ily módon természetesen vallja nagyapjának Tóth Pált is. A regénynek nemcsak a címe, de kulcsmotívuma is a híd. A szerzői szándék egy sok szinten értelmezhető, jelképes híd megépítése, amely szimbolikusan összekapcsolja a múltat és a jelent is. Zoltán István pedig megtalálja önmagát. Temesi Ferenc első regénye a Por (1986) volt, ennek önéletrajzi szempontból egyfajta folytatásaként is olvasható a Híd. Egy harmadik, önállónak is tekinthető regény a Pest. Ebben Tengődi Zoltán néven szerepel már pályakezdő íróként a főszereplő, aki azért már megtalálja a helyét az életben és a családjában is.