Ágh István: Hívás valahonnan

A nagyon tudatosan építkező költői pálya új állomása elválaszthatatlan az előzőektől. A kötet szervező s mozgató elve, meghatározó tényezője: az idő. Hasonlóan ahhoz, ahogy a korábbiak, a Mivé lettél (1998), A képzelet emléke (2000), a Semmi sem úgy (2003) és A megtalált időből (2005) tették: a költő az időt nem a maga folytonosságában szemléli, hanem egymásra torlódott, összesűrűsödött voltában. Mintha a lírai én – Ekler Andrea kritikájának címével élve – „az idő célkeresztjében”tudná s látná magát. Egymásba csúsznak az idősíkok; a beszélő saját jövője: az elmúlásé a halál felé tartó lét elháríthatatlan kínjaival és ellentmondásaival. De a gondok mellett ott forognak a felidézett múlt örömei, csodái is, olyan gazdagságban és színes változatosságban, hogy a lírai én is meglepődik, „micsoda képtelenségen / jár az eszem, mikor emlékezem”. Az „őszikék”, búcsúversek talán legjellegzetesebb vonása, ahogy a versek világa felépül: a képzelet dúsította emlékezet azért is láttathat egy-egy motívumot, történetelemet, személyt más-más fénytörésben, mert nem a ténybeli információk előhívása a cél. Az emlékezés folyamatát befolyásoló, „nem kognitív faktorok” – mint az érzelem, a hangulat – alakító erejűek. Vagyis az emlékezetvilág információinak java vizuális, akusztikus vagy tapintási modalitásból származik: a képzelet káprázataiból, a hangok, hangzások és hangnemek váltakozásaiból. Ez utóbbira figyelt föl Tarján Tamás, aki szerint a kötet legnagyobb vonzereje s alkotó energiája a „tördelt, magát néha letagadni próbáló zeneiség (összhangzat és széthangzás együtt)”. A rímkezelés dallama és egyedisége mellett a keserű tapasztalatokat és riasztó sejtéseket hordozó versmondatok „susogó, kopogó, csikorgó muzikalitását” emelte ki.

Ez a zeneiség a két fejezetre osztott kötet második felére kevésbé jellemző, az itt szereplő „javított versei”, régi darabjainak kései változatai inkább a beszédmód játékos könnyedségével, a látásmód frissességével, a szerelem és az erotika fakasztotta derűvel tűnnek fel. Mintegy ellenpontozzák az első rész kedvetlenségét, komorabb, nyomasztóbb hangulatát, amelynek azonban nem a heideggeri „halálhoz viszonyuló lét” a fő táplálója, hanem az alkotással, az írással, a művészi léttel kapcsolatos megannyi kétely. A Kora nyár, későn panasza: „s nincs, aki versem nem értve is megértené, / hogy őt szerettem, érte szóltam állandóan”.A Ki tudja, melyik fronton át? szomorú számvetése: „s a hitből csillapíthatatlan / keserűség tüskéje nőtt”. Az árvaságérzet és az idegenségtudat: „Túlélő lettem észrevétlenül, / míg egymást őrölték az évszakok, / sőt örültem, hogy változik a kor, / aztán egyszerre csupa idegen, vagy arcról ismerős leszármazott / vett körül, egy tehetséges, derék, / megalázóan szabad nemzedék / semmisít meg, miként észre se vesz” (Hol ér véget a Kelenhegyi út).

E megsemmisítés kegyetlenebb, mint a megsemmisülés. Sántha József, aki kételkedik ugyan abban, hogy a költő kedvelte felező hangsúlyos verselés, a „magyaros ütem” alkalmas „a modern életszemlélet diszharmóniáinak megjelenítésére”, továbbá a „kissé túlzott alanyiság” ellenében hiányolja az iróniát, mégis úgy látja, „kevesen jutottak a formájában és hangvételében hagyományos líra olyan magasába”, mint Ágh István. Ezt főként annak a kettősségnek tulajdonítja, amely egyszerre mutatkozik meg a haláltól való félelem hangulatának és a megnyugvás, a beletörődés érzésének kifejezésében. Ide sorolható a kötet címében jelzett talányosság is. Az a lételméleti rejtély, amely ott derengett már a réges-régi vers, A bánat vasárnapja két sorában: „Minden csak valahonnan / és minden semmi végett”. A „hívás” pedig, mint több vers kulcsszava, biblikus képzettársítással az életből való elszólítás bizonyosságát és megfejthetetlen titkát idézi fel. Hívás valahonnan – nincs ilyen című költemény; van viszont a Telefonhívás valahonnan, amely referenciális utalásával a biblikus képzetekről a technikai világ tényeire, eszközére tereli a figyelmet. A mindennapi élet hozta kommunikációs hiba, a készülék némasága az izgalom kiváltója. Eldönthetetlen, kijelentő vagy kérdő mondatok elindítója: „egy halott telefonjáról keres valaki megint”, azaz a „valahonnan” határozatlanul bár, de a túlvilágra utalhat.

Ezt erősíti a temető helyszíne is, az a toposz, amely e kései lírában fokozatosan átvette az otthon, a szülőház szimbólumának szerepét. A kötet több darabjában nem valóságos, hanem szimbolikus térként tűnik fel, ahol a képzelet szervezi a szertartásokat, mozgatja a résztvevőket, főként a lírai alanyt. A mozgás pedig, a sírba tétel, vertikális irányú. Egy korábbi vers címével élve – Ebben a függőlegességben – a „süllyedés” képzete körvonalazódik. A Nappali álom beszélője érzékei emlékére számít, így „fölfoghatom semmivé süllyedésem”. A Kora nyár, későn a jeltelen, értelmetlen lét szemléltetésére használja a motívumot: „s mikor az anyaföld hűvöse átjárt egészen, / föntről nézhettem felszín alá merülésem, / ahogy nem marad belőlem hátra semmi nyom”. Itt halványan fölsejlik az üres sír feltámadást jelképező biblikus képe; a második születéssel egyrészt a krisztusi megváltást híva elő, másrészt a szimbolikus Földanya méhéhez kötődő hitet is, hogy a holttest sírba helyezése regressus ad uterum, azaz visszatérés az anyaméhbe. A halott anyát életre keltő Mire való visszajárnom ehhez a képzetkörhöz tartozik. Akárcsak a záróvers, a Kastély az Örök Várakozáshoz: „Éhes vagyok, de ha majd a harang szól”, amelyet Tarján Tamás a testvérbáty Nagy László posztumusz kötete, a Jönnek a harangok értem (1978) „fölemelően különös szomszédságába” helyez. Ugyanakkor két mester szellemujjának érintését is érzi; Szabó Lőrincét és Illyés Gyuláét, akiket tudatosan vállal a költő. Az előbbi versének (Mozart hallgatása közben) szállóigévé vált sorával: „Csak a derű óráit számolom” indul a kötet, az utóbbi nevezetes költeményére, A korosztály behajózására pedig közvetlenül utal a keserű számvetés, az Egy nemzedék behajózása.