Utassy József: Hol ifjúságom tűnt el

Utassy József tizenharmadik verseskötete 1992-ben jelent meg, de – a költő pályáját végigkísérő kötetszervező módszerből következően – tartalmaz nem kevés olyan verset, amely korábbi kötetekben is szerepelt. Ennek ellenére nem válogatott, hanem új versek köteteként olvasandó: a szülőföld-, gyerekkor- és ifjúság-tematika vonzáskörébe tartozó művek kerültek együvé. Olyan leltár ez az életről, amelyben a felnőttkori perspektíva csak a szövegalakító gesztusain érezhető. Kétpólusú költészet, amelyet hol a féktelen életöröm, hol a keserves siratás határoz meg, imitálva a gyermekkor szélsőséges hangulatingadozásait. Műfajilag gazdagabb, mint Utassy bármelyik korábbi kötete: a dalok mellett egyre gyakoribb az epikus magból kibomló lírai alkotás, és innentől szinte minden későbbi kötetben megjelenik ez a műnemi változat, akárcsak a ballada. Másrészt innen datálható a költői világkép megkettőződése: a mitizált (mítoszivá stilizált) anyakép mellett egyre gyakoribbá válik a mítoszromboló, naturalisztikus, biografikus anya-kép. Egy lírailag fölstilizált hős lírai önéletrajza a Hol ifjúságom tűnt el, amelyben a falusi élet mindennapjai mitikus távlatokat kapnak – éppen a fölstilizált gyermek-hős és a szövegalakító felnőtt kettős szólama révén. A gyermeki és a felnőtt nézőpont közötti ütközések gyakran a humor forrásai. A Megyek iskolába tanítónője hasáb fát hordat a gyerekekkel az iskolába, mert: „gyerekek, szegény az ország”. Mire a gyerek önkéntelenül felkiált: „Biztos kirabolták!” A helyzetkomikum igazi tartalma itt persze az, hogy éles ellentét feszül a propaganda festette és az ország megtapasztalható helyzete között, ám a gyermek még nem tanulta el a kegyes hazugság technikáját – ezért hát az óvó intés: „Pszt! Csak halkan. Nagyon halkan.” Az önfeledt, csúfondáros humornak is jut itt tér – az Országos vigyázzban c., Sztálin halálakor alcímű remek helyzetdalban.

A bensőségesség, a ragaszkodó szeretet szólama is szerepet kap a kötetben. Leheletfinom, József Attila Mamájára emlékeztető dalban elevenedik meg az anya iránti szeretet, a zárlat gyönyörű, zsoltáros geminációjával (Anyám vasal): „Holnap virágvasárnap lesz, / este kádban meg is fürdetsz, / s a templomba, Isten elé, / tisztán küldesz, tisztán küldesz.” A kamasz fiú szívében nyiladozó szerelmet meseátirat teszi érzékletessé (Hófehérke). A doni csatában elvesztett édesapa, mint Utassy szinte minden kötetében, itt is fontos motívum. A Keresztapu egy ózdi kirándulást idéz fel. Ez az életképből letaglózó lírai átokká magasodó kisepikus vers a már-már humoros indítás után fokozatosan komorul el. A harmadik versszak még csak kellemetlenségekről tudósít, de a gyermeki méltatlankodás alliterációival: „Főztük a bablevest a barakkban. / Virító véremtől / majd kicsattantak a poloskák!” S innen hirtelen elsötétül a vers. Az egyedüllét idézi fel az apa hiányát, amely a gyermeki fájdalom tehetetlenségében tárgyiasul, s válik metonimikusan a bűnbak-haza elleni tehetetlen agresszióvá: „Aztán nagyon egyedül maradtam. / Halott apám felől / faggattam ott füvet, poros fát. // És rugdaltam a töltést, a bodzát. / Téged rugdostalak / dühömben: Te Kurva Kis Ország.” Nem lehet ennél tompább a zárlat, mert a gyermek magánfájdalma mindig világbotrány – hát még a felnőtt költő nézőpontjából, aki pontosan tudja, mennyiben felelős az ország a doni halottakért.

A gyerekkor emlékei persze nem csak veszteségeket tartanak számon. A ~ egyik újdonsága a korábbi kötetekhez képest az idill belopódzása a versekbe, az önfeledt játék, a természettel való együtt-létezés szívmelengető emlékeinek felidézése. A létezés magáért való természetessége és öröme sugárzik egy-egy képből: „hisz olyan jó, ha fényesre püfölik arcom / a rám förmedt felhők esőcsepp-öklei” (Ha rám ijeszt a zápor); „Szekerek hordják haza a homályt a határból”; „Akkora félhold süt le a mezőre, mint egy kaszasuhintás” (Sereg liba élén); „Jössz a mezőről, figyel egy csillag, / a bokád csurom kamillaillat” (A falu libapásztora); „a forróság elől fészer alá bújva: / a sok lim-lom között csörömpölt a pulyka” (Délutáni udvar); „E táj surrogó szökőkútjai szomorúfűzfák” (Azok a jegenyék). Ahogy ez utóbbi vers találóan fogalmaz: „E táj hol-léte nem ismeretlen. / Ott van mindenütt.” A partikulárisban minduntalan a létteljesség áhítata csillan meg. A teremtett világ gazdagsága, sokarcúsága, tobzódó vitalitása visszfénylik a jellegzetes Utassy-neologizmusokban, megelevenítő metaforákban, alliterációkban, ismétlésekben: „Az ég tintája mérgül” (Villámfényben); „a temetőnk is kövérebben csendlett, / csendlett, csendlett, csendlett” (Viharban); „hajlong a kévevágó / asszony bugyitlan. / És mi hasalunk, / lesünk, micskézünk hosszan / a porban”; „Egy egérlyuknál / pamutpuha macska ül” (Rezseg a levegő); „hattyúvá gyönyörülnek a libák” (A falu libapásztora); „Láttam égre kelni / akkora sárga foltot, // amekkora még este / poros pantallómnak / becses felére holdlott” (Alkony-emlék); „Mellettem, / a grádics oldalához dőlve, / fehér lavór guggolt” (Délutáni udvar); „Arrább egy csokor / lány fürdik. Nagy szemektől / izzik a bokor” (Patakparton); „Az őszi tarlón, / hosszan a dűlőútnak, / levél barangol.” (Őszök húrjaira).

A Hol ifjúságom tűnt el kivételesen összetett hangzásvilágú, műfajilag változatos, a létteljességet kaleidoszkópszerűen kirajzoló kötet, amelynek olvasásakor mellékessé válik az irodalomtörténeti nézőpont kutakodása, melyik vers melyik régebbi kötetből, esetleg gyerekverskötetből vándorolt ide. Nemcsak a költő eltűnt ifjúsága, de egy letűnt világ, letűnt létforma elevenedik meg filmszerű láttató erővel. „Siratás a Hol ifjúságom tűnt el kötet, az eltűnt ifjúság és vele együtt nemzedékének és egy teljes, emberarcú világ letűnésének a fájdalmas siratása” (Pécsi). Könyörtelenül illúziótlan az árnyaltan kidolgozott gyermeki nézőpont mögül föl-fölsejlő emlékező tekintet („Hol ifjúságod tűnt el, / fekszel hanyatt a fűben”) – mégis örökérvényűnek hangzik a kötet zárósora: „Suhanc vagy. Halhatatlan.” (Hol ifjúságod tűnt el)