Kiss Tamás: Holdkikötő

Hogy egyszerre szemléletes és sugallatos költészet a Kiss Tamásé, a Holdkikötő kötete tanúsíthatja legjobban. A Nyugat harmadik nemzedékéből, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Takáts Gyula társaságából talán a merészen metafizikai és kézzelfoghatóan tapasztalati voltával tűnik ki. Bata Imre összegzése szerint „nagy lírikus-nemzedék ez a »harmadik«, s ha van is közte nagyformátumú poéta meg kismester, valamennyi a magyar lírai kultúra első vonalába tartozik. Oda számít a debreceni Kiss Tamás is”. A költő nemcsak a századelő modernségének érzékenységét és kifinomult formakultúráját, mívességét őrizte meg, és nem is csak a vallomásosság, a személyes önfeltárulkozás iránti igényt, hanem a harmincas évektől kezdve mind gyakoribbá és vonzóbbá váló tárgyiasításét, elvonatkoztatásét is. Az érzések, a vágyak lírai megszólalótól történő eltávolításával, dolgokba és tárgyakba kivetítésével azonban nem szüntette meg a lírai szubjektumot.

A kötetet Kiss Tamás monográfusa, Bakó Endre a „kiteljesedés könyvei” között az első helyre tette, amely mintegy maga mutatja a poétikai gazdagodás jeleit azáltal, hogy időrendben, a pálya kezdetétől szemelget e költészet darabjaiból. Ez a szerző előző köteteinek egy részére is jellemző szerkesztési mód inkább a szűkölködő lírai terméssel, semmint egy büszke költői öntudattal függ össze. Hiszen a maradandó értékű alkotások kivétel nélkül olyan számadás-versek, amelyek a legkevésbé sem az elégedettség, kiváltképp pedig nem az önhittség hangján szólalnak meg. Az Alkony a Száraz-tenger partján versben a kesernyésen higgadt hangütés az uralkodó, ahol az önkicsinyítés hitelességét a szokatlan ragrímek, a szabálytalan sorképletek is kétségessé teszik: „A nevem röstellik leírni, / óvakodnak kimondani, / a »kínálkozó nevek sorá«-ban / így lettem én a satöbbi”. E besorolás ellen mindenekelőtt a verscím tiltakozik a maga tréfás-szemérmes módján. A monográfus ugyan azt hangsúlyozza, hogy Gulyás Pál Debrecen ó-kikötő című versére utal, hisz ugyanaz a tengerképzet jelenik meg benne, ám talán erősebb az a szövegközi kötés, amely nonszensz-költészetünkhöz kapcsolja. A népi szemlélet felfordult világ képzetére játszik rá a maga képtelen helyzetét, megítélését mintegy kozmikussá tágítva a „Késheggyel szúrják az eget / talányos nevű csillagok”. A képtelen költészet körébe vonható még az úti élményeket „metaforikus és absztrakt keretek” között megjelenítő versek némelyike is. A Rue Mouffetard a konkrétat, a reálisat az irreálissal játszatja egybe: „az Arbalete-utcából / Vauquer-né kis kosárral / lépked az enyhe lejtőn / mellette halak úsznak // Az eső fölfelé hull / felhőbe nyúló szálon”. Derűjükkel is kitűnnek a Képeskönyv kép nélkül egyes darabjai, mint például A puszta: „Az ég alól / a Semmi / alábújik / pihenni, // benne érzi / jól magát, / ott tölti az éjszakát. // Ez a Semmi / az, ami / mégse semmi: / Valami”. Abszurd játék A dudásé: miután szegre akasztotta a kecskebőrt, az „csak magától / fújta egyre, // folyt belőle, / dőlt a nóta, / nincsen annak / vége-hossza”.

Ennek a panaszt, elégedetlenséget játékosan rejtő szemléletnek a jegyében fogant a kötet s az életmű kiemelkedő alkotása, a Bakó Endre szerint az életfilozófiáját és költői útjának summáját „remekműbe” foglaló Bolond Istók tűnődése. Az önéletrajzi motívumokkal átszőtt vers jellegzetesen deákos szókincsével „varázskört” teremt nem csak a lírai én ifjúsága, hanem a debreceni református kollégium köré is. „Kollégyomát kijártam, / kápsáltam mendikáltam / és lettem otahajta, / jámbor poéta-fajta. // Osztogatta kincsét a / híres Bibliotéka, / kiben négy század óta / hazajött Európa.” Tagadhatatlan, hogy Arany János nyomában jár itt, noha szerephez jut Petőfi Bolond Istókjának egy-két mozzanata is, nem utolsósorban pedig a Benedek Elek lejegyezte népmese harmadik átköltőjének, Weöres Sándornak a kozmikus világlátása. Csak az ő elbeszélő költeményének hőse trónol a „végtelenben”, lakik a „magasságban”; ez a képzet serkenthette a Kiss Tamás-vers szójátékos csattanóját: „S ha majd botlik a nyelvem, / nem értik meg az elvem, // kihull a bot kezemből, / elszállok Debrecenből: / fölröppenek a Holdra / bolondistóki módra”. Nemzedéktársának, barátjának, akivel ifjú korukban folyóirat alapításán töprengtek, felszabadító hatása lehetett a hangütésben is. „Vén muzsikus elülhet, / magának hegedülhet; / rokonai igéznek, / Csokonai Vitéznek, // más dalra áll a szájuk, / nincsen is fuvolájuk, / lantjuk, se hegedűjük, / kótájuk van s betűjük”. Finom távolságtartás a „más” ízléstől, verseszménytől, a Bolond Istók Arany Jánosával szólva: „A könnyelmű forma tetszik, ha lelkem bújában nevet”. Így lesz az anakreóni hetes sortagolású, páros rímű költemény – Simon Zoltán értékelése szerint – „a ritmus és a rím zenei hatására is építő verstípus késői remeke”.

Találóan fogalmazta meg Barta János ennek a szemléletnek a lényegét. Nem véletlen, írta, hogy Debrecen költészetében „a fájdalom, az öröm már Csokonai óta nem kiabál, nem tárulkozik ki”, s van valami, „amit debreceninek érzünk és dokumentálni is tudunk: a megformálásnak időnként mívességbe, a mívességnek játékos mesterkedésbe hajlása”. A kötet címadó költeménye – oszlatva a világűr meghódításának korszakos eufóriáját – a magányt emeli kozmikus magasságokba. „Itt köt ki végre majd az ember, / ha kiengedi a Földanya / seregestül?” – kérdezi. A Holdat mint „kő-tájat, kő-sírt, kő-teret, / lelassult kő-nehéz időt” vizionálja, ahol „lényéből is kimenekülve” várja a Földön „minden kötést” magán eloldó embert „e hold-magány”. Nem a Csokonai vágyta-hívta áldott „Magánosság” ez; a „tiszta rezignáció” kétségbeesésében a Szózatot idézi: „E’ kívül nincs számára hely? // Jövő, hozol-e valahonnét / hozzánk boldogabb képeket? […] Látunk-e testvér-hegyeket, / magunkhoz hajló fényeket, / hozzánk szelíden közelítő, / (minket is majd megszégyenítő) / emberhez méltóbb lényeket?”