súgó szűrés
keresés

Orbán Ottó: Honnan jön a költő?

Szerző
Orbán Ottó
Kiadás éve
1980
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
346
A szócikk szerzője
Sturm László

A Honnan jön a költő? a költő első irodalmi esszéket összegyűjtő kötete. Részben azt kapjuk tőle, amit ilyen könyvtől várunk: magyar és világirodalmi portrékat, irodalmi kérdések egyéni hangú taglalását. Az igazi feltűnést azonban már megjelenésekor a kötet első harmadát kitevő Az ádáz szemtanú keltette. Ebben az összefüggő esszésorozatban a szerző saját költői útját követi nyomon vallomásos nyíltsággal. Nem sokan vállalkoztak hasonlóra a magyar költők közül. Talán Szabó Lőrinc említhető elsősorban, akinek köznapian fanyar költészete sem áll messze Orbán költői hangjától.

Az ádáz szemtanú kezdő sorai rögtön az egyik központi kérdést fogalmazzák meg: mennyire engedhet be a költő külső szempontokat saját alkotói világába. Itt a kritika kapcsán fejti ki, amit később több oldalról is megfogalmaz: „Az az író, aki a kritika követelményeihez igyekszik szabni a maga egyéniségét, szerencsétlen pojáca. Az az író, aki nemcsak színleg, hanem őszintén és öntudattal semmibe veszi a kritikát, eszeveszett őrült. A kritika az, amit semmibe véve kell komolyan venni.” A költő sorra megvizsgálja az őt ért, elsősorban irodalmi hatásokat. Folyamatosan szembenéz azzal a váddal, miszerint túl nagy befolyással vannak, illetve voltak olvasmányai és fordításai saját verseire. Ennek tükrében, ezzel vitázva vet számot olvasmányai valós jelentőségével. Magáról is, az érintett alkotókról is számos éles szemű megfigyelést olvashatunk. Például meglepőnek tűnik az ellentétesnek érzett költők összekapcsolása: „engem csak két verselési mód érdekelt igazán, a Pilinszkyé és a Ginsbergé. […] A verselemzőket megtéveszthette a látszat: Pilinszky jambusai és Ginsberg szabadverse; nekem, a profinak látnom, illetve inkább hallanom illett a mindkét esetben azonos trükköt, a monotóniát”.

Önmaga alakulását a társadalom és a társak közösségében vizsgálja. A kort, a közeget ismétlődően a pince-lét és az aknamező motívuma érzékelteti: „Születésemtől fogva ezt a nyelvet beszéltem, ezt a beszéd előtti beszédet, ezt az egymáshoz-bújtunk-a-pincében, ezt a csirke-kapirgál-a-poros udvaron nyelvet”; „még a hatvanas évek elején, amikor ismeretlenül is ugyanazon az aknamezőn sétáltunk”. És a fulladás: „A légritka közeg, amelyben éltünk, nemcsak teljesítményünk minőségét tette kérdésessé, hanem művészi létezésünket is. Azon múlott minden, hogy melyikünk bírja jobban: körülményeink-e a fojtogatást vagy a mi tüdőnk-e a fuldoklást?” Az elviselésre, a közös ismeretpótlásra és a baráti értő kritikára ad módot a Belvárosi kávéházban gyülekező fiatalok társasága, talán azóta is az utolsó ilyen átfogó nemzedéki csoportosulás Magyarországon.

Világos, élőnyelv-közeli stílusa itt is nagyrészt az illyési „mondattagolás” tanulságait viszi tovább. Amelyet egy másik érdekes párosítás kapcsán említ: „Kinek jutott volna eszébe rokon vonásokat látni Csoóri falusi szociográfiáiban és az én India-könyvemben? […] Még ha ordított is a szövegből, hogy mind a ketten Illyéshez jártunk mondattagolást tanulni.” A higgadt, árnyaltan mérlegelő mondatok közé azonban gyakran ékelődnek provokatívan gunyoros, szubjektivitásukkal tüntető megjegyzések. Az önéletrajzi nagyesszé kritikáról idézett sorai után például így folytatja: „Mondtunk valami nagyot.” A Vas-esszében különösen gyakran ütközünk ilyen mondatokba: „Nagy vers, mondjuk, hogy azon nyomban megszédülünk saját bölcsességünktől.” Talán benne van az ilyenekben az avantgárd polgárpukkasztás emléke is, de mindenképp benne van a szándék, hogy elkülönítse magát a hivatalos irodalomfelfogásoktól, a művelt sablonoktól. A sémák, sablonok a valós megismerés, mindenekelőtt a valós önismeret előtt zárják el az utat („Sémák nélkül viszont mire jutna az általánosítható tanulságokra törekvő irodalomtudomány?”).

Az elbizonytalanodó világban az én tűnik a legbiztosabb pontnak, a tudás fő forrása az önismeret. Az írás vallomás. Ahogy a Füst-portréban az esszéportréról írja Orbán: „a képmás az önvizsgálat eszközévé válik. Confessióvá.” Ironikus sajnálkozással veszi tudomásul, hogy kivívott személyessége sem tetszik a személytelenség diktátumába gabalyodott irodalmi életnek. Eszerint önállótlanságot korszerűtlenségre cserélt: „A hiányzó egyéniség témakörét a korszerűtlen személyesség nagy kérdésére”.

A kötet további esszéiben szintén saját alkotói ráébredései és problémái szempontjából figyeli tárgyait. Önértelmezésnek is felfogható, amikor arról ír, Csokonai lényegi sokoldalúsága miként zavarta meg hivatalos értékelését, vagy hogy Vasnak állítólag nincs eredeti, csak tanult költői nyelve. És miközben személyes átéltségű sorokban ismerkedik az olvasó a magyar és a világirodalom nagyságaival (Csokonaival, Füsttel, Vassal, Nagy Lászlóval, Csoórival, Dylan Thomasszal, Ginsberggel, Lowell-lel, Aleixandréval), a háttérben kirajzolódik egy mélyen átgondolt irodalomfelfogás. Eszerint a lényegig a sallangjait levető költészet képes elhatolni. Hogy a költő kilépjen az irodalmiság sablonjaiból, ahhoz viszont erős valóságtudat szükséges. Az lehet nagy költő, akit utolért „a kivételes pillanat dermesztő szerencséje: váratlanul és tökéletesen készületlenül szembekerült a sorssal. A sajátjával, a közössel, a minden elevenével.” Hogy ezt földolgozza, „rögeszme” kell: „Nagy költészet nincs nagy rögeszme nélkül […] ami köré a világ kikristályosodhat”. A nagy költőt talán a következetesség nagyobb foka állítja a többiek fölé (ahogy szerinte Dylan Thomas tűnt ki a társai közül). És a közvetlenség tetőzheti be a költészetet: „Thomasból hiányzik az a végső közvetlenség, amely a késői József Attilát kora költészete fölé emeli.”

A közvetlenség alighanem szintén a valósághoz való viszonyra értendő. Mert Orbánnál a költészet állandóan a költészeten kívülit próbálja magába vonni: „Dolgunk nem kevesebb, mint föltalálni a lakható földgolyót.”

Irodalom

Eörsi István, Pamflet helyett, Kritika, 1981/1.

Tornai József, „A versen átszivárgó vér”, Nagyvilág, 1981/7.