Orbán János Dénes: Hümériáda

Orbán János Dénes debütkötete Rejtő Jenő Az előretolt helyőrség regényének egyik hősét, Troppauer Hümért állítja középpontba. Bár a regényből kiderül, hogy Hümér maga is költő, verseinek csak címeit, töredékeit találjuk meg Rejtőnél. Orbán ezeket felhasználva egyszerre közli Hümér életművet és írja újra a karakterét. E kettős cél mellett az irodalmi travesztiát, a paródiát, egy ismert stílus jellegzetességeinek eltúlzásával annak kifordítását, valamint az intertextuális fúziókat, a különböző életművekből vett vendégszövegek egymással vegyítését arra használja fel, hogy egy autonóm lírai alanyt is megképezzen. A kötet tehát nem imitációkkal vagy stílusgyakorlatokkal van tele, benne a „rejtőzködés” inkább a költői szereplehetőségek tárházát igyekszik megmutatni három cikluson keresztül. A kötetnyitó Lapszélversek és a -záró A város is hordoz csodákat hangvétele egymás inverzeként olvashatók, míg a közöttük elhelyezkedő kötetcímadó ciklus kiegyensúlyozza az ellentéteket. Ugyanis – ahogy azt Szabó Gábor megállapítja – a ~ kompozíciója feszültségekkel teli kapcsolatokra épül, mint amilyen a fényé és az árnyéké vagy az állításé és a tagadásé, illetve ezek elválaszthatatlanságáé. Ezért a Hümériáda ciklus fényében az A város is hordoz csodákat az előbbi frivolitásának és szókimondásának csupán árnya, a középső részben érzékletesen megfogalmazott költői vágy lenyomata. Hümér alakja pedig eleve ellentmondásos: úgy szolgál egy magas irodalmi mű apropójául, hogy egy lektűrből származik. Mivel idegenlégiós, a sivatag gyakorta jelenik meg háttérként verseiben, költészete metaforájául mégis a termékenység szolgál: „a mindenségnek ez az őrjítő ágyéka / szavak fröccsennek ki belőlem / – megannyi hajnali rózsa –, / megtöltendő a végtelenség vázáját, / kertté varázsolni a csöndet” (Hajnali rózsák a Szahara fölött). Hümér egy lehetőség a különböző szerepek kipróbálására, holott – mint azt Láng Gusztáv felidézi – Rejtőnél éppenséggel szerepzavarral küszködött: hiába volt jó kocsmai verekedő, költőként akart érvényesülni.

A Hümér figurájában összpontosuló feszültségeken keresztül valósul meg a lírai szubjektum önmegírása, méghozzá a magyar irodalom panteonjának szerzőivel folytatott párbeszédben – Arany Jánostól József Attiláig. Az irodalmi rájátszásokból kirajzolódó saját megszólalásmód legkarakteresebb jellemzője a formakultusz, ezért gyakori, hogy a forrásul szolgáló mű eredeti hangzós szerkezetét az átírt vers felerősíti, esetleg bimetrikussá alakítja (A szegény kis panasz gyermekei). Hogy ne tűnjön túlstilizáltnak ez a költészet, az újraírások kimunkáltsága azzal ellensúlyozódik, hogy az említett termékenység a legprofánabb formákban is megmutatkozik a nyelvi regiszterek keverésének köszönhetően: „Amikor jön az ihlet perce, / én mindig hasmenést kapok” (Két vers az ihletről). Ekképpen a formára fordított figyelem és a tabudöntögető nyelvezet széttartása akár Faludy György Villonját vagy Petri György Örökhétfőjét is megidézheti; igaz, másképpen, mint ahogy ezt teszik a kötetben szereplő konkrét újraírások. A mértéktartás szándékos elutasítása és ezzel párhuzamosan a versmérték feltétlen tisztelete okozza, hogy a trágárkodás nem különül el a szépelgéstől abban az értelemben, hogy mindkettő hozzátartozik Hümér pózához: ahogy az eredeti regény alapján elgondolhatjuk a verseit, és ahogy annak a modernség költészete alapján hangoznia kell – a posztmodern közvetítésével.

Első látásra ezek az eljárásmódok élősködnek a kánonon, ezért a recepcióban felmerült az epigonság többértelműségének kérdése. Vagyis az, hogy a kötet melyik megszólalója kinek az epigonja: Orbán lenne Rejtőé, Hümér a magyar költészeté, továbbá Hümér tolmácsolja Orbán poétikáját vagy Orbán ír olyan költészetet, amely Hümérnek szolgálna hommage-ul? A próteuszi, szerepjátszó költői technika az eldönthetetlen viszonyok között szükségszerűen maga után vonja a travesztia alkalmazását is. A ~ esztétikai állítása ezért így foglalható össze: ahhoz, hogy a lírai alany egy bizonyos szerepben tűnhessen fel, már kölcsönöznie kell egy, az irodalmi hagyományban létező megnyilatkozási formát. A paródia – mint Hümér fiktív életművének meghatározó esztétikai elve – ezért nem eleve adott kifigurázás vagy karikírozás – a kötetre ható Parti Nagy Lajos-i poétika is erről tesz tanúbizonyságot a Szódalovaglásban vagy a Grafitneszben –, hanem a beszédmódok viszonyrendszerében (Rejtő, Orbán és az adott versben megidézett szerző között) rajzolódik ki. A paródia tehát egyrészt a fiktív szerzőiség kialakításának biztosítéka, másrészt pedig az összeegyezhetetlennek vélt minőségeket szintetizálja, ennélfogva pedig az esztétikai tapasztalat új dimenzióit nyitja meg.

Ennek fényében a versek humora nemcsak rétegzett, de éppen a szövegszervezés komplexitására, a paródia szintetizáló funkciójára mutat vissza. Emellett a költői váteszszereppel való leszámolásnak is az eszköze (Herceg, hátha az Ige is eljő!), egyúttal pedig a rájátszásokkal teli humor révén demonstrálja a kötet, hogy létezik egységes magyar irodalmi hagyomány („Akkor jöttem rá, hogy / Dunának, Oltnak egy a hangja / – hogyha alulról hallgatod.” [Judit]). Sőt a humor gyakran éppen a tragikum artikulálhatóságát segíti elő: „Ó, miért is kell válaszolnom / minden hülye »miért?«-re?! // Elvesztettem anyámat, / megver a zsebkendőm érte.” (Ars Hymerica, mely átcsap anyja siratásába) Mindezzel a ~ a kortárs erdélyi szerzők körében az elsők között nyilvánította ki távolságtartását a romantikus transzilvanizmustól, és mutatott rá a magyar irodalmi modernség hagyományával történő kritikus szembenézés szükségességére – ez utóbbiban kijelölve egy újfajta versbeszéd lehetőségeit.