súgó szűrés
keresés

Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás

Szerző
Parti Nagy Lajos
Kiadás éve
1990
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Jelenkor Kiadó
Oldalszám
188
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Parti Nagy Lajosnak a Szódalovaglás hozta meg az igazi elismertséget, és szintén ettől a kötettől kezdve szokás őt a posztmodern magyar líra meghatározó alakjaként emlegetni. A mintamondatok nulla alcímet viselő kötet szándékosan töredékekből, fragmentumokból és törmelékekből építkezik. Abban, hogy ezek bizonyos mértékig széttartók kívánnak maradni, illetve nem tekinthetők egy egységes kötet részeinek, az olvasót megerősíti az egyes darabok – az oldalszámmal a lap tetején párhuzamosan futó – külön számozása, továbbá a tartalomjegyzék is. A tartalomjegyzék – szinte avantgárd gesztussal –tudatosan nem tölti be funkcióját; vagy a versek első sorai szerepelnek benne, vagy, legtöbbször, csak egy kiemelt szintagmájuk, esetleg valamely közös jellemző alapján választott szócsoport (pl. tárgyakat jelölő főnevek, cselekvési módokat jelölő határozószók). A Szódalovaglás persze nem csak e formaságok miatt lehetett – ahogy Németh Zoltán fogalmaz – „a kilencvenes évek elejének paradigmatikus verseskötete”. Hanem azért is, mert a zúzalékosság metaforikája révén egyszerre állította pellengérre a „későmodern »szép vers« koncepcióját” és parodizálta „az avantgárd romantikus lázadáskényszer[ét]”.

A töredékesség és a szólások, memoriterek, szlogenek torzulása olyan szubkulturális közeget teremt, ahol egymásba csúszik, interakcióba lép a nemzeti magasirodalom és a populáris regiszter mint az előbbitől radikálisan elválasztottnak gondolt réteg. Ezzel a pastiche-technikával kétélű paródiákat produkál a kötet, viszont a megszólaló személye a Szódalovaglásban a Grafitnesz darabjainál is kevésbé szolgál a versek eredeteként. Inkább maguk a nyelvi átalakítások, ennélfogva a paródia működésének mozzanatai válnak jelentésessé. Például József Attila Altatójának az átírásában a gyermeki címzettet annak párjára cseréli fel, vagyis az anyára, aki hagyományosan mondja az altatót. Mert bár az „itt hagysz elalszol máma már / máma már nem hasad tovább” sorokban olvasható a „máma” a „ma” tájnyelvi változataként, ugyanennyire lehet a „mama” tájszólással ejtett alakja is. Ennyiben a József Attila-allúzió többszörösen is érvényesül, hiszen egy alapvetően nem az anyához szóló verset úgy transzformál Parti Nagy, hogy az az eredeti életműben egy másik csoportba tartozzék az átírás után. Az pedig, hogy a szöveg a magasirodalomhoz nem tartozó regiszter beemelésével éri el hatását, Hajdú Gergely megfigyelését támasztja alá: a töredékek egy közös morajlásra építenek, amely „zajszenny”-ként, számtalan helyről összeverődött kulturális hordalékként jelenik meg.

Az így kapott fragmentummassza felteszi a kérdést a vendégszövegeket felismerő olvasónak, hogy hol húzódik a határ a dilettáns és a valódi költő között, hiszen éppen az előbbi idézi meg az utóbbi nagy műveit. Amennyiben ugyanis a dilettantizmust a mesterkéltséggel azonosítjuk, Parti Nagy poétikája pontosan azt bizonyítja, hogy a nyelv eleve nem egy természetes valami; a líraolvasásban a szavak és szerkezetek többértelműsége miatt mindannyian ki vagyunk szolgáltatva neki. Ez a többértelműség tehát egyrészt konkrét nyelvi elemeknél érhető tetten: például a „telefonlak” szó felbukkanása a Szódalovaglásban nem kizárólag a „fon” gyök igekötővel és raggal ellátott formájaként olvasható, de főnévként is érthető, sőt a „telefonálni fogok neked” szintetikus szerkezet analitikussá sűrített változataként is. Másrészt Parti Nagy lírájának barbarizmusokkal dúsított nyelve arra is felhívja a figyelmet, hogy a tájnyelvben vagy az alacsonyabb kulturális rétegek beszédmódjában fellelhető formai torzulások – amint azokat az irodalmi szövegbe átemeljük – retorikai alakzatokként olvashatók. Vagyis a Szódalovaglás szabályszegései a normától eltérő szóalakképzéseknek mint szabályszegéseknek az ismétlései, ugyanakkor a nyelvi norma kialakítása sem organikusan ment végbe, hanem eleve mesterséges képződményként – ami egyáltalán lehetővé teszi a szabályszegéseket. Éppen ezért helyesen állapítja meg Németh, hogy tévedés lenne Parti Nagy költészetét depoetizálásként vagy rontáspoetikaként érteni; az sokkal inkább denaturalizáció: a mesterkéltségre erősít rá, és tudatosítja, hogy a nagy költők differentia specificája sem az eredetiség.

A Szódalovaglás töredékei egyszersmind sajátos költészeti gépet hoznak létre azzal, hogy potenciálisan végtelennek mutatják az át- és újraírások lehetőségeit, hiszen a fragmentumok sosem lehetnek befejezettek. Ezt a Parti Nagy életművön belül is bizonyítani igyekszik a kötet, amikor a Csuklógyakorlat egyes darabjainak módosított változatait szerepelteti lábjegyzetekként, míg a Szódalovaglás versei visszaköszönnek majd a Grafitneszben, illetve a Létbüfében (2017) is. Ez a poétikai permutációnak nevezhető technika nemcsak rávilágít a hagyomány működésére, de annak is szövegalkotói párhuzama, ahogy az asszociáció a befogadói oldalon elindul. Ugyanis, mint arról Borbély Szilárd értekezett, a Kádár-rendszer egyik kulturális mellékhatásaként a kánon kiemeltjeinek – leginkább József Attila életművének – a hétköznapokba való beágyazottsága a verseikkel való olvasói azonosulás révén olyan „»irodalmi köznyelvet« termelt ki, amelyben már akár egyetlen szó képes volt hatalmas jelentésmezőket megmozgatni.” Holott – erre pedig Lőrincz Csongor mutatott rá – maga József Attila is át- és újraírta kortársai általa nem elég jónak tartott sorait, és beépítette azokat saját asszociatív, jelentéses rímtechnikával dolgozó poétikájába (ezt nevezi Lőrincz „lírai röntgenezésnek”). Mindezt Parti Nagy a Szódalovaglásban a pastiche-technika révén gazdagította, tudatosítva, hogy az asszociáció, az intertextusok aktivizálódása a lírán belül vagy azon túl sem anyagában, sem pedig mechanizmusaiban nem különbözik. E kötete talán azért is válthatott ki hangos elismerést a korban, mert éppen általa mutatta be saját kortársai (Petri Györgytől Kukorelly Endrén keresztül Térey Jánosig) költészetének hagyományhoz való viszonyát.

Irodalom

Borbély Szilárd, Kádáriában éltem én is!, Élet és Irodalom, 2003/25.

Hajdú Gergely, Balett és orthopédia, Holmi, 1990/8.

Lőrincz Csongor, A líra röntgenképei: Kassák Lajos és a fiatal József Attila költészete, Irodalomtörténet, 2017/3.

Németh Zoltán, Parti Nagy Lajos, Pozsony, 2006, Kalligram. (Tegnap és Ma – Kortárs magyar írók)