súgó szűrés
keresés

Lengyel József: Igéző

Szerző
Lengyel József
Kiadás éve
1961
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
414
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A sztálinizmus elmondhatatlannak mutatkozó szörnyűségeiről, a létezés mindennapi abszurditásáról az első hiteles szépirodalmi tudósításokat Lengyel József kezdte el közzétenni 1961 legvégén megjelent elbeszéléskötetében. A korszakról és jellegéről mindenki tudhatott valamennyit, ám a szovjet párt 1956 tavaszi kongresszusáig a lényegről csak keveset lehetett kimondani a diktatúrára épülő birodalmon belül.

Az évszázad különleges életsorsai közé tartozik Lengyel Józsefé is. 1919 után Bécsben, majd német földön emigráns. 1930-tól Moszkvában élt, ám 1938 elején letartóztatták, majd szibériai munkatáborba küldték. Szabadulása után Moszkva elérhető közelségében lakhatott, majd „szabadnak” mondott emberként egy ugyancsak szibériai faluban élt száműzöttként. Csak 1956 nyarán állapították meg ártatlanságát, akkor térhetett vissza Magyarországra. Az író világszemléletének és élményanyagának két legfőbb forrása a kommunista mozgalom és a sztálinizmus kora, valamint annak továbbélő hatásai. Lengyel a láger és a száműzetés tizenhét évének tapasztalatait nem utólag írta meg, hanem a személyi kultusz idején, a közlés minden reménye nélkül. A műveken a hazatérése utáni években csak keveset módosított, így azok csak idővel váltak kiadhatóvá.

Az elbeszélésgyűjtemény voltaképpen három kevéssé összetartozó rész egymásutánja. A Kulcs a régmúlt években keletkezett, az Oldás és kötés a hatvanas évek elején. Középen kapott helyet a legfontosabb, a főműnek bizonyuló Igéző, mely ciklus először hat, majd végső megjelenésekor tizenkét írást foglalt magába. Közülük kettő – főként a Norilszk kettő – a politikai foglyok és a bűnözők közös tábori életét is feltárja. Ez a kettes számú büntetőtelep az északi sarkkörön túl a komoly fizikai munkát végezni már nem tudó rabok gyűjtőhelye. Egy romos barakkokból álló, elhagyott területet kell élővé változtatniuk. A tárgyias leírás azt érzékelteti, hogy az ember a legsilányabb körülmények között is törekedhet a megmaradásra. A címadó mű szelídebb és a derűt is megengedő korba, a száműzetés éveibe vezeti át az olvasót, ám valódi idillt csak a természetben lát. A művet meghatározza a történelmi távlat hiánya, ami szükségképpen vezet el a mű lezáratlanságához. Csupán az embertelenséget is elviselő emberség távlata ad némi bizakodásra okot. A cikluscímet adó írás világa a többi elbeszélésnél jóval gazdagabb. Bár kiélezett konfliktus csak egy van benne, az epikus részletezés és a megjelenítés regényszerű nyugalma, az alakok közti gazdag kapcsolatrendszer nemcsak az ábrázolt életszakaszt, hanem a múltjukat és lehetséges jövőjüket is átvilágítja. Alaposabb történelmi ismeretek nélkül gondot okozna a címadó történet teljesebb megértése. Az író itt közvetlenül alig mond el valamit arról az életsorsról, amelynek ő is részese lett. Míg a realista epika rendszerint pontosan elhelyezte térben-időben a cselekményt és a főszereplőt, itt csak annyit tudhatunk meg, hogy egy nagy erdőség melletti faluban járunk. Kikövetkeztethetjük, hogy a Szovjetunióban – a nevek erre utalnak –, az északi sarkkör vidékén. 1949 húsvétján, amikor megérkezik a faluba András, a főhős, már csak kitelepített, akit teljes jogú polgárnak neveznek ugyan, de a falut nem hagyhatja el, különben húsz évre ítélik. Megérkezése után csősz lesz, majd szénégető, legvégül erdőkerülő. Az erősen önéletrajzi hátterű elbeszélő rendre Idegennek nevezi a tárgyiasított és többszörösen személytelenített főszereplőt: sorsa egy kiélezetten egzisztencialista léthelyzetet példáz. Belevetve a világba és magányra ítélve könyörtelenül egyedül van. Az Idegen azonban személyiségétől távolinak, külsőleg ráerőszakoltnak látja helyzetét, okkal mogorva és magának való.

A sztálinizmus változásait legfeljebb az érzékelteti, hogy ebben a világvégi faluban és környékén többségben vannak az egyszerű, de tisztességes emberek. Ilyen a kolhoz vezetője, mint legfőbb hatalom, s főként ilyen szénégető Misa, aki ugyan egészen más természetű ember, mint András, de igen hamar szinte szavak nélkül is megértik egymást. András szótlansága a világnak szól, de szinte azonnal oldódik, mihelyt emberi módon közelítenek hozzá, Misában pedig a közös munka során érzékelheti az egyszerű emberek szolidaritását. A történet első fele az otthonra találás kísérleteit mutatta, a második ennek szükségszerű korlátozottságát teszi nyilvánvalóvá. Ekkor lép színre Jevszej, az erdőkerülő Najda nevű kutyájával. A kutyás és fegyveres férfi a diktatúra csekély rangú, ámde fontos szerepet játszó képviselőjének mutatkozik. András idegen volt, de emberséges, Jevszej viszont embertelen, s mint ilyen a személyi kultusz embertelenségének jelképe lett a műben. Hitványsága gonoszsággá fajult, ezért Najda elhagyta őt, és vemhesen Andráshoz szegődött. A rossz gazda, miközben Andrást berendelték a faluba aratási időben csőszködni, bosszúból megöli a kutyát és kölykeit. A falu bizonyára befogadta volna Andrást, ha meg tudott volna nyílni, de erre – különösen a kutya sorsa után – képtelen volt. Mikor az erdőkerülő jobb állást talált, Andrást tették meg utódjává, fegyver nélküli erdőkerülővé – így rögződött benne még inkább az emberkerülő magatartás. Csak Misa látogatta rendszeresen, de Najdáról és a múltról vele sem beszélgetett soha.

A ciklus egésze csak néhány évvel később, 1964-ben jelenhetett meg az Elévült tartozás című gyűjteményben. Nagy visszhangot váltott ki a Kicsi, mérges öregúr, egy 1938-ban letartóztatott idős professzor története. Az Elejétől végig ugyancsak kisregény terjedelmű, amely letartóztatásától erdőkerülő koráig számolt be ridegnek is nevezhető tárgyiassággal az átélt eseményekről.

Irodalom

Földes Anna: A jóra törekvő író: Igéző. In uő: Húsz év – húsz regény. Budapest, 1968, Szépirodalmi.

Tamás Attila: Elévült tartozás. Tűnődések a Lengyel-életmű körül.In uő: Irodalom és emberi teljesség. Budapest, 1973, Szépirodalmi.

Farkas László: Lengyel József: Igéző. In Miért szép? Századunk magyar novellái elemzésekben. Budapest, 1975, Gondolat.

Pomogáts Béla: A köznapi ember. In uő: Regénytükör. Budapest, 1977, Kozmosz.

Vasy Géza: Igéző. In uő: „Hol zsarnokság van”. Budapest, 2005, Mundus.