súgó szűrés
keresés

Lengyel József: Igéző

Szerző
Lengyel József
Kiadás éve
1961
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
414
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A sztálinizmus elmondhatatlannak mutatkozó szörnyűségeiről, a létezés mindennapi abszurditásáról az első hiteles szépirodalmi tudósításokat Lengyel József kezdte el közzétenni 1961 legvégén megjelent elbeszéléskötetében. A korszakról és jellegéről mindenki tudhatott valamennyit, ám a szovjet párt 1956 tavaszi kongresszusáig a lényegről csak keveset lehetett kimondani a diktatúrára épülő birodalmon belül.

Az évszázad különleges életsorsai közé tartozik Lengyel Józsefé is. 1919 után Bécsben, majd német földön emigráns. 1930-tól Moszkvában élt, ám 1938 elején letartóztatták, majd szibériai munkatáborba küldték. Szabadulása után Moszkva elérhető közelségében lakhatott, majd „szabadnak” mondott emberként egy ugyancsak szibériai faluban élt száműzöttként. Csak 1956 nyarán állapították meg bűntelenségét, akkor térhetett vissza Magyarországra.

Az író világszemléletének és élményanyagának két legfőbb forrása a kommunista mozgalom és a sztálinizmus kora, valamint annak továbbélő hatásai.

Az író a lágerben és a száműzetésben szerzett 17 évének tapasztalatait azonban nem utólag írta meg, hanem benne élve a személyi kultusz korában, a közlés minden reménye nélkül. A műveken a hazatérése utáni években csak keveset módosított. Ezek az elbeszélések azonban csak fokozatosan váltak kiadhatóvá.

Az elbeszélés-gyűjtemény voltaképpen három kevéssé összetartozó rész egymásutánja. A Kulcs a régmúlt években keletkezett, az Oldás és kötés a hatvanas évek elején. Középen kapott helyet a legfontosabb, a főműnek bizonyuló Igéző, mely ciklus először hat, majd végső megjelenésekor 12 írást foglalt magába. Közülük kettő – főként a Norilszk kettő – a politikai foglyok és a bűnözők közös tábori életét is feltárja. Ez a kettes számú büntetőtelep az északi sarkkör táján vagy attól is északra a komoly fizikai munkát végezni már nem tudó rabok tábora. Egy romos barakkokból álló, elhagyott területet kell élővé változtatniuk. A tárgyias leírás be tudja bizonyítani, hogy az ember a legsilányabb körülmények között is törekedhet a megmaradásra.

A címadó mű szelídebb és a derűt is megengedő korba, a száműzetés éveibe vezeti át az olvasót. Ám az író idillt csak a természetben lát. A művet meghatározza a történelmi távlat hiánya, ez szükségképpen vezet el a mű befejezetlen befejezéséhez. Csupán az embertelenséget is elviselő emberség távlata ad némi bizakodásra okot. A cikluscímet adó írás világa a többi elbeszélésnél jóval gazdagabb. Bár kiélezett konfliktus csak egy van benne, az epikus részletezés és a megjelenítés regényszerű nyugalma, az alakok közti gazdag kapcsolatrendszer nemcsak az ábrázolt életszakaszt, hanem a múltjukat és lehetséges jövőjüket is átvilágítja.

Alaposabb történelmi ismeretek nélkül gondot okozna a címadó történet teljesebb megértése. Az író itt közvetlenül alig mond el valamit arról az életsorsról, amelynek ő is részese lett. Míg a realista epika rendszerint pontosan elhelyezte térben és időben a cselekményt és a főszereplőt, itt csak annyit tudhatunk meg, hogy egy nagy erdőség mellett egy faluban járunk. Kikövetkeztethetjük, hogy a Szovjetunióban – a nevek erre utalnak –, az északi sarkkör vidékén. 1949 húsvétján, amikor megérkezik a faluba a főhős, már csak kitelepített, akit teljes jogú polgárnak neveznek ugyan, de a falut nem hagyhatja el, különben húsz évre ítélik.

Megérkezése után András csősz lesz, majd szénégető, legvégül pedig erdőkerülő. Az erősen önéletrajzi hátterű elbeszélő rendre Idegennek nevezi a tárgyiasított és többszörösen személytelenített főszereplőt. Az ő sorsa szinte egy kiélezetten egzisztencialista léthelyzetet példáz. Belevetve a világba és magányra ítélve könyörtelenül egyedül van. Az Idegen azonban személyiségétől távolinak, külsőleg ráerőszakoltnak látja helyzetét. Okkal mogorva és magának való, és továbbra is jogfosztott ember.

A sztálinizmus változásait legfeljebb az érzékelteti, hogy ebben a világvégi faluban és környékén többségében vannak az egyszerű, de tisztességes emberek. Ilyen a kolhoz vezetője, mint legfőbb hatalom, s főként ilyen szénégető Misa, aki ugyan egészen más természetű ember, mint András, de igen hamar szinte szavak nélkül is megértik egymást. András szótlansága a világnak szól, de szinte azonnal oldódik, mihelyt normális emberi módon közelítenek hozzá. Misában a közös munka során folytonosan érzékelheti az egyszerű emberek szolidaritását.

A történet első fele az otthonra találás első jeleit mutatta, a második ennek szükségszerű korlátozottságát teszi nyilvánvalóvá. Ekkor lépett a színre Jevszej, az erdőkerülő Najda nevű kutyájával. A kutyás és fegyveres férfi a diktatúra csekély rangú, ámde fontos szerepet játszó képviselőjének mutatkozik. András Idegen volt és emberséges, Jevszej viszont embertelen, s ilyenként a személyi kultusz embertelenségének a jelképe lett a műben. Hitványsága gonoszsággá vált. Najda ezért elhagyta a gazdáját, és Andráshoz menekült vemhesen. A rossz gazda bosszúból megöli a kutyát és kölykeit, miközben Andrást berendelték a faluba aratási időben csőszködni. A falu bizonyára befogadta volna Andrást, ha fel tudott volna oldódni. De erre, különösen a kutya sorsa után képtelen volt. S amikor az erdőkerülő jobb állást talált, Andrást tették meg most már fegyver nélküli erdőkerülővé. Így rögződött benne még inkább az emberkerülő magatartás. Csak Misa látogatta rendszeresen, de Najdáról és a múltról soha nem beszélgettek.

A ciklusnak egésze csak néhány évvel később, 1964-ben jelenhetett meg az Elévült tartozás című gyűjteményben. Nagy visszhangot váltott ki a Kicsi mérges öregúr, egy 1938-ban letartóztatott idős professzor története. Az Elejétől végig ugyancsak kisregény terjedelmű, amely letartóztatásától erdőkerülő koráig számolt be ridegnek is nevezhető tárgyiassággal az átéltekről.

Irodalom

Földes Anna, A jóra törekvő író: Igéző = Uő.: Húsz év – húsz regény, Budapest, 1968, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Tamás Attila, Elévült tartozás. Tűnődések a Lengyel-életmű körül = Uő.: Irodalom és emberi teljesség, Budapest, 1973, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Farkas László, Igéző = Miért szép? Századunk magyar novellái elemzésekben, Budapest, 1975, Gondolat Kiadó.

Pomogáts Béla, A köznapi ember = Uő.: Regénytükör, Budapest, 1977, Kozmosz Könyvek.

Vasy Géza, Igéző = Uő.: „Hol zsarnokság van”, Budapest, 2005, Mundus Kiadó.