súgó szűrés
keresés

Németh László: Irgalom 1-2.

Szerző
Németh László
Kiadás éve
1965
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
393, 432
A szócikk szerzője
Monostori Imre

A regény Németh László írói munkásságának utolsó nagy alkotása, késői társa a Gyásznak, az Iszonynak és az Égető Eszternek. „Hőse egy lány […], harmadéves orvostanhallgató, a Gyász elektrai hősnőjével szemben antigonéi alak, aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot.” A pályáját összegező-elemző író még hozzáteszi: az Irgalom hősnője a négy regényében szereplő „négy nőszobor közül Medici-kápolnám leghajnalibb alakja”. A regény keletkezéstörténete az írói életpálya több fontos szakaszát érinti. Már a húszas évek közepén elkészült az „ősnovella”, amiből az Irgalom kinőtt. Télemakhosz volt a címe, hőse tehát férfi, aki miközben atyját, Odüsszeuszt várja haza, vigyáz anyjára is, igyekszik távol tartani a háztól az elszemtelenedett kérőket. A harmincas évek elején (Németh László „görögös” korszakában) megváltozik a főszereplő: lányalak kerül a történet középpontjába, s ez a változat megmaradt a hatvanas években is (miközben az írót már súlyos betegség fenyegeti). Időközben – 1957-ben – még újabb motívumokkal bővült a történet, sőt már a regényforma is bontakozni kezdett. 1962-ben egy ideig folytatta az írást, végül 1964-ben hozta tető alá a regényt. Pontosan fogalmazott tehát, amikor azt írta, hogy az Irgalom az egész pályáját átöleli „a fényre jutás káprázó keresgélésétől a fénytől megválás búcsúszaváig”. S hozzátehetjük: létfilozófiai értelemben is szintézist nyújtó regényről van szó.

Kertész Ágnest úgy ismerjük meg a regény elején, mint akinek egyetlen nagy ideája van: a hadifogságban szenvedő apja (számára a megtestesült eszme) megjutalmazása és a szeretőt tartó anyja megbüntetése. Magánéletében zárkózott, szigorú elvek szerint él, s mint annyi Németh-hős, ő is csak nehezen vagy egyáltalán nem tud „elegyedni a világgal”, sőt magától tagadja meg, amit anyjától nem tud eltiltani. A lélektani fordulat kezdetét a nagy változás, apja hazaérkezése jelenti. Ágnesnek rá kell döbbennie, hogy a fekete-fehér életszemlélet nagyon leegyszerűsíti, egyben reménytelenné teszi az emberi kapcsolatok éltető melegének fölfedezését és gyakorlását. Szembesül az apjáról való ideálkép és az előtte álló fizikai valóság fájdalmas ellentétével, azt is latba vetve, hogy magánéletében valójában milyen volt a most is szeretett apja – anyjával szemben. Vajon anyjának mit kellett elszenvednie tőle? Hitetlenkedve olvassa apja titkos naplóját, amely szerint anyja fiatal házasként sokszor került megalázó helyzetbe. („Mikor bentről értette meg az életét, egy kis előlegezett részvéttel kezdett rá gondolni.” Majd: „az emberi kapcsolatok rettenetessége, az örvények s talányok, melyek ott nyílnak fel, ahol a sors két embert összeköt, belülről kezdett az értelme s lassan a szíve előtt is megnyílni”.) Halmi Ferit, a hibás lábú titkos kommunista egyetemista társát az egyik vitájukban azzal az Égető Eszter-beli egyik fő gondolattal szembesíti, amely szerint: „A társadalmi feltételeket hiába változtatja meg, ha ezt az őrültséget bennünk, magunkban nem tudja megváltoztatni.” Ágnes tehát szembesül apja „őrültségeivel”, s anyja kiszolgáltatottságával. Az elfekvőben töltött medikai szolgálatai során pedig rideg élettényekkel, döntésekkel, fájdalmakkal, a természetes világ gyakori könyörtelenségeivel találkozik. Magánéletében lassan a belátás, az irgalom etikája és cselekvési parancsa rögzül. Elutasítja a Vetési-féle ragadozó férfi magatartást, de a cinikus orvos kolléga életfelfogását is; inkább a szelíd belátásra és a szeretetre alapozza életét. Kialakul benne az a „vegyi affinitás”, amely az emberi őrültséggel és az irgalomra szorulókkal is kapcsolatba tud lépni. S boldog lesz, mivel el tudja fogadtatni magát a környezetével. Megtisztult életelveit annak a tudatnak az elviselésével alakítja ki, amely szerint „az egész világ egy elfekvő”. S ez a tudat életre szóló feladatvállalás is egyben.

Láthatóan a „hogy kell hát élni?” tolsztoji nagy kérdés áll e fejlődésregény középpontjában, Németh László e művében is életmintát mutat meg, akárcsak a többi regényében. Az Irgalom mégis különleges abban a tekintetben, hogy olyan sikeres hősnőt állít a középpontba, aki emberekre méretezett, azaz követhető életideált képvisel. Amelyre rá tudja hangolni apját, anyját, Halmit és másokat is: az autonóm szabad ember egyéni és közösségi szerepét testesítve meg. Immár tudatosan és elkötelezetten. Az idillbe hajló, jelképes értelmű és költőien megemelt befejező jelenet – Ágnes páros futása a sánta Halmival – Németh László testamentumi „életreceptje”, utolsó üzenete. Kettős érzelmi és tudati állapot ez: élettapasztalata és korérzékelése vitathatatlanná teszi számára a társadalmi és individuális lét alapvetően tragikus színezetét, ugyanakkor hisz abban, hogy az ember nemesíthető, a konfliktusok mérsékelhetők. Az utópista, a pedagógus Németh László sugalmazásai ezek. Ágnes a páros futása után „úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de apját, anyját, Bölcskeynét, a haldokló Matát, az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna a mellére – a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.”

A hatvanas évek közepén ekként vette számba az emberiség sorsát a regényíró Németh László. A „sánta emberiség” helyett az eredeti kéziratban „sánta eszmék” szerepelt, az utolsó tagmondat utólag került a szövegbe. Az író irgalomtana nem sérült, viszont a hit erősítésének erkölcsi parancsa és az emberi gondoskodás törvénnyé emelése a regény egyetemes érvényét erősíti. Miközben saját hite a magyarság sorskérdéseit, a honi szocializmus eredményeit tekintve – leveleiből is tudjuk – a regény befejezésének idején már fogyóban volt, s az évtized végére keserűségbe, sőt reménytelenségbe fordult. E belső folyamatról fájdalmasan jegyezte meg egy helyütt: „optimizmusomnak tévednie kellett”.

Irodalom

Béládi Miklós, Németh László: Irgalom, Kritika, 1965/8.

Cs. Varga István, Az „eszmekatedrális” koronázó regénye: az Irgalom, = Uő., Tanújelek. Írások Németh Lászlóról, Budapest, 1984, Magvető Kiadó.

Domokos Mátyás, A „tervhalmozó” utolsó ítélete. Az Irgalomról, = Uő., Írósors. Németh Lászlóról, Budapest, 2000. Nap.

Füzi László, Irgalom, = Uő., Alkat és mű. Németh László 1901–1975, Pozsony, 2001, Kalligram.