Déry Tibor: Ítélet nincs

A G. A. úr X-ben megjelenése után Déry pályáján jelentős változás következett be, ezt jelzi, hogy 1965 után az író nem vállalt többé nyilvános szereplést, és visszavonult az irodalmi életből. A következő években energiáit az alkotómunkára fordította, ennek eredményeként született meg utolsó jelentősebbnek tartott prózai műve. Az Ítélet nincs a magyar önéletrajzírás irodalmi tradíciójának hatvanas évekbeli folytatásaként jelenik meg 1969-ben. A szerző hetvenhárom éves korában vállalkozott autobiográfiájának megírására, nyolc évvel halála előtt érezte tehát elérkezettnek az időt, hogy számvető összegzést készítsen megtett életútjáról. Déry naptárnoteszeit, illetve korábbi szövegeit (Egy vers keletkezése) felhasználva 1967 nyarán látott hozzá az egy évig tartó munkához. A cenzúra keze ezúttal is rajta hagyta nyomát az elkészült művön, az eredeti szövegből kihúzatták Dérynek a Petőfi-körben elhangzott ’56-os beszédét, amely az írói kommentár szerint érthetetlen okokból került ’57-es perének vádanyagába.

Az Ítélet nincs emlékező alanyának magatartását – a mű címével összhangban – elsősorban az ítéletmondás felfüggesztésének szándéka határozza meg. Déry az értéksemleges álláspontot a ’válaszok helyett kérdések’ elvével kívánta megvalósítani, de a gyakori ítélkező megállapítások, egyértelmű minősítések megcáfolják ezt a szerzői törekvést. Az ítélet hiánya így leginkább egy olyan végső erkölcsi ítélethozataltól való tartózkodásnak tulajdonítható, amely nem tör pálcát az emlékezet fénytörésében elbeszélt egyén élete fölött. Talán nem véletlen, hogy az írás kortárs kritikusai a témakezelést illetően épp erre a problémára mutattak rá. Így tett mások mellett az írói pályát mindvégig nyomon követő Lukács György is, aki szerint Déry minden folyamatosságot és fejlődést megtagadott, amikor „szellemidézések sorozataként” jelenítette meg a múltat. A társadalmi haladáseszme kiiktatása azonban inkább abból eredeztethető, hogy a regénykompozíció a lineáris élettörténet helyett általában egyes szereplők jellemzéséhez köthető rövid elbeszélésegységekből áll össze.       

A mű az emlékező alany alapszituációjának ábrázolása köré épül, ami jelen és múlt, élet és halál együttállásában ölt konkrét formát. A Balaton látképét kínáló tamáshegyi nyaralójában tartózkodó író jelenét a szomszédokkal folytatott eszmecserék és a kertgondozás teendői töltik ki, amit az emlékezés szolgálatába állított írói munka látomásos-kísérteties múltreprezentációja egészít ki. Az epikai világ hangulatát tehát egyrészt a nyárutó természeti környezetének az élet elmúlását kifejező leírásai, másrészt az írói emlékezet halottidéző víziói együttesen határozzák meg. Déry önéletírása a narratív emlékezet egy rendhagyó formájára kínál példát. Ennek sajátossága, hogy a múltábrázolás perspektívájában kizárólag elhunyt ismerősök jelennek meg. A holtak emléke az elbeszélő által elevenedik meg, aki így a túlélő helyzetéből tekint vissza a közös múltra. A műben megszólaló tanú állandó reflexióval kíséri saját szellemi tevékenységét, olyan moralistaként láttatva önmagát, akinél az emlékezés etikája a holtakkal szembeni jóvátétel igényében ölt testet. A megidézett holtak közt az első feleség (Pfeiffer Olga) és szerető (Bőhm Aranka) mellett kamaszbarát (Grósz Andor), írótárs (Tóth Árpád, Füst Milán, Kassák Lajos) és filozófus (Szilasi Vilmos) egyaránt felbukkan, a legnagyobb teret mégis az anya alakjának zárójellemzése kapja.

Az Ítélet nincs egyes passzusai az írói szerepfelfogásba is betekintést engednek. „Az író helye a pokolban van” – lapidáris megjegyzésével Déry az írók számára kötelező érvényű ellenzéki állásfoglalás képviseletét fejezte ki. A rezisztens értelmiségi habitushoz – politikai jelentése mellett – azonban a túlvilág (pokol) emlékezetének távlata is hozzátartozik. Az emlékezet reprezentációja két toposz, a dörgicsei templomfal melletti nyitott tömegsír, valamint a nyaralókerten vissza-visszatérően átvonuló csontvázak csoportképei körül rendeződik el. Mindez egy olyan lélektani helyzetre mutat vissza, amiben a bűntudattal terhelt író szembesül az őt kísértő múlttal, s fantazmagórikus kísértetjárások képében eleveníti meg halottait, vagy képzelete lényegíti át nyaralóját egy Siófok felé tartó, holtak által kormányzott hajóvá. Déry írói életútja szorosan összefonódott a kommunista mozgalommal, a bécsi munkásfelkelés, a kommün, a nyilas razziák vagy a Rajk-per megörökítése szintén fontos eseményei a műnek. Déry saját ’56-os szerepvállalását utólag az „arányérzék elvesztéseként” értékeli, biográfiai visszatekintésének hitelességét Vértes György észrevétele kezdte ki: az író megfeledkezvén a Rajk-perről tudósító cikkéről, egy lábjegyzetben kénytelen korrigálni mulasztását. Végső ítélet azonban ezt a megvallott tévedést sem sújtja, ahogy Déry műve sem szolgál végérvényes válasszal az életével és halottaival egyképp szembenéző önéletrajzi alany kutatómunkájának végeredményét illetően.