súgó szűrés
keresés

Rónay György: Kakucsi rózsák

Szerző
Rónay György
Kiadás éve
1977
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
184
A szócikk szerzője
Sturm László

A Kakucsi rózsák Rónay utolsó, még életében megjelent verskötete. Az ezután írt költemények már csak halála után egy évvel, 1979-ben látnak napvilágot A kert című vékony kötetben.

Rónay költészetében ekkor már jó egy évtizede tart a tudatos összegzés és búcsúzás. Utolsó verseskönyvei szerves egységet alkotnak. Értelmezői egyetértenek abban, hogy az 1960–70-es évek a költői kiteljesedést hozzák el számára. Végig kitart a Nyugat első nemzedékétől tanult szépségvágy, zeneiség és a főleg Babitscsal rokon erkölcsi komolyság –, de a stílus némileg leegyszerűsödik, a korábban sokszor túlságosan is tárgyias költészetet fölfokozza a vallomásosság és előtérbe kerülnek az öregkor témái. A búcsúzás, a számvetés, az unokák öröme és a saját gyermekkorának megelevenedő emléke visszatérő ihletet jelent. A nagyság vágyát, illetve a feladatteljesítést háttérbe szorítja az életáhítat: „Ő az, akinek az életrajzát meg akartam írni hajdan. / Egy egész századét, egyetlen személybe sűrítve […] A nagyszerű, megírhatatlan / életrajzokról végülis lemondunk. // De éltünk. S ez a fontosabb” (Liszt Ferenc életrajza).

A kötet első verse (Votum) a boldogság hangján szól: „Látod, szemközt a kaptatón, / kedvesem, azt a fiatal párt? […] áldoznék értük az égieknek, / hogy legyenek olyan boldogok, / amilyenné, kedves, mi értünk / őszünk alkonyatára.” A harmónia keresése és kimondása végigkísérte Rónay pályáját, de valóban ekkor érik be igazán költőileg. Lengyel Balázs az életrajzi hátteret villantja föl: „költészete csúcsára akkor ért, amikor azt a bizonyos harmóniaigényt, melyet a mű (a művészet) feltételének tartott – legalábbis a maga számára – önnön mindennapi életében létre tudta hozni. Amikor egy idősebb kori békével és belátással már nem kellett »magából száműznie magát«, amikor […] léte gyümölcseit egyszerre növelte nemes tökélyre művében és magában.”

Nem véletlenül bukkan föl a hasonló alkatú, az öregségére (újra) kiteljesedő Arany a megidézett költőelődök között talán a leggyakrabban (többek között Horatius, Berzsenyi, Babits mellett). Például a Futurum című négysoros egyértelműen az Epilógust idézi: „Mindig útfélen, mint a kőkeresztek. / Hintók robogtak, urak szekereztek. / Parádéztak a pünkösdi királyok. / Elmúltak. Én kő vagyok. Most is állok.”

Se a harmóniaigény, se Rónay közismert katolikus hite nem abból a fajtából való, ami édeskéssé, leegyszerűsítővé tenné költői világát. Látja az árnyoldalakat is. Erről nem csak szatírái és szatirikus szösszenetei tanúskodnak. Az elmúlás rettenetét éppúgy átérzi, mint reményét. Motívumai is gyakran kétarcúak. A csönd például a harmónia belső zengését éppúgy közvetíti, mint az elnémulás szorongását. A Szerápion legendák ciklusában maga a költő vet számot a kiengesztelő szemlélet iránti fenntartásokkal: „A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások / az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság / s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig a testemen: bőröm bokától / homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már, / csak irgalom. […] Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom: /a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol. / Ha nincs / mit égessen, fegyvertelen a láng.”

A Szerápion legendák kiemelkedő példa a kései Rónay egyik jellemző műfajára, a monologizáló hosszúversre. (Sőtér például ezt és A kertben című kötetben közreadott Kantátákat tekinti a költő csúcsteljesítményeinek.) A másik leggyakoribb forma a pársoros, többnyire természeti élményt megfogalmazó rövidvers. A természet különben is meghatározó helyszín és téma Rónay számára. Kései költészetéből – ahogy betegsége miatt életéből – elmaradnak a nagy utazások, külföldi helyszínek, ám bőven kárpótol értük a budai hegyek látványa, a szárszói nyaralások szépsége és a gyerekkori kakucsi birtok emléke.

Ahogy a természet, a történelem is az élet alapkérdéseit példázza. Az 1951-es emlékezetes versnek, a Thermopylének méltó társa a kötetben a Jelentés: „Elhordani a törmelékeket. / Eloltani a tüzeket. / Kiásni a hamu alól, / ami még menthető. // A halottak már menthetetlenek: / azokat eltemetjük. // De föladni a várost? / Amíg a falakban egy tégla áll, / amíg egy korty ital, amíg egy harapás / kenyér vagy répa, amíg egy marék / korpa: – addig nem. / És utána? / Akkor/ annál kevésbé. Akkor már minek? // Egyébként jól vagyunk. Múlik a nyár. // Várjuk a következő támadást.”

A mulandósággal szemben a legfőbb remény, ha ráhangolódunk valami örök lényegre. A tengerben megnyilvánulóra például. A nagy tengerjáró, Odüsszeusz alakja többször jelenik meg Rónay kései költészetében. Itt a záróversben, melynek ugyanaz a mondanivalója, mint a kötetcímadó Kakucsi rózsáknak: a szilárd gyökerek, a visszaváró otthon ad tartást az életben. Erőt a „Teljesítményhez”: „Valami, talán, mégis megmarad: a Teljesítmény / névtelen érdeme. A kútfejéből itatót / fedi a téli föld már, de él s nem tűr jeget / a Tiszta Forrás. / NON OMNES MORIEMUR” (Gyászének Réti József halálára). A költészet is abban találja meg az értelmét, ha magából a létezésből fakad, és oda tér vissza: „Csak tartani a tollat mozdulatlan, / s várni, míg saját súlyától lecsöppen / róla a vers. / És beissza a föld” (Ars poetica).

Irodalom

Csűrös Miklós, Két vázlat a kései Rónay György portréjához, = Uő., Színképelemzés, Budapest, 1984, Szépirodalmi.

Lengyel Balázs, A belső nyár felé, Vigília, 1983/4–5.

Lőrinczy Huba, Rónay György: Kakucsi rózsák, Életünk, 1977/4.

Sőtér István, Holtak méhzümmögése, Vigília, 1988/4.

Tüskés Tibor, Rónay György, Budapest, 1988, Akadémiai. (Kortársaink)