súgó szűrés
keresés

Kónya Lajos: Kései ábránd

Szerző
Kónya Lajos
Kiadás éve
1971
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
138
A szócikk szerzője
Sturm László

Kónya Lajos mint a Rákosi diktatúrát kiszolgáló költő szerzett kétes hírnevet. 1950-ben és 1953-ban is Kossuth-díjat kapott. Az ötvenes évek közepétől viszont ellenzéki magatartása miatt a hivatalosság támogatását vesztette el, a megtűrt írók kategóriájába csúszott. Tudta, bizonyos versei – például az ötvenhatos forradalom évfordulójára rendre megírtak – aligha jelennek meg életében. Válogatott verseinek kiadója írja: „Jelenleg mintegy 1690 versét ismerjük, és ebből kb. 710 nem jelent meg kötetben, nagy részük egyébként periodikákban sem”. Hiába a figyelemre méltó önéletrajzi és verseskötetek, Kónya elfeledett költő lett. A 2010-es évek közepén megjelent válogatott versei és naplója nyújt némi esélyt újrafelfedezésére.

Megtévedését indokolhatja – önéletrajzaiban felelevenített – szép, de nagy szegénységben telő gyerek- és ifjúkora, majd fronttapasztalata. Aztán a szédítő élmény: „az 1940–47 közt az irodalmi élettől szinte teljesen visszahúzódó tanító-költőt 1948 után váratlanul, számára is szinte csodaszerűen, népmesei módon az élvonalba emelő hatalom évekig tökéletesen félre tudja vezetni” (Fehér). Az ötvenes évek közepén fokozatosan visszatalál témáihoz, hagyományaihoz, a népi irodalomhoz, illetve a népdalhoz. Kialakul az olvasók előtt egy új kép a költőről, „a szimbolikusan beszélő, nagyon takarékosan fogalmazó, sorok közt olvasandó Kónya Lajosé” (Fehér). Mint Szörényi László összegez: „bízvást elmondhatjuk, hogy a neki két Kossuth-díjat és életen át tartó lelkifurdalást hozó kommunista epizód ördögi csábítását le tudta győzni és vissza tudott térni ahhoz az eszmekörhöz, amely költővé tette”.

A Kései ábránd Kónya kiérlelt költészetéből mutat be egy kötetnyit. A könyv elején az életét alakító erkölcsi példaképekről ad rövid portrékat. Szülei, nevelőanyja, „Lidi néném”, a költőbarát Berda József és volt tanárai után föltűnik a jövő reménye, egy újszülött is (Bence). Mintegy megmutatja az örökséget és felelősséget, amely segít szembenéznie a továbbiakban felidézett világ gondjaival. Az öregedés, az elmagányosodás, a szerelem múlása, az országos bajok – mind témává válik.

A történelmi témák között kiemelt helyet kap a világháború. A könyv végén két hosszabb verset szentel egykori bajtársainak. De egy rövidebb vers is sorsfordítónak láttatja ezeket az éveket, nem a sablonos módon: „Pattog-csattog szemben a dombhát / tűzrózsákat nyitnak a holt fák […] Mint vérrel telt drága nehéz tál / olyan a Don-völgy Meggyfa lehajlik / s kettéroppan jajszava se hallik // Itt kell vesznünk – mondtuk örökké / Volt aki hitte s vált puha földdé […] Vérben-vasban az vala álmom / visszajövök majd egy szép nyáron / megsimogatva minden meggyfát – / isten nékem megbocsásson” (Rabságban).

A fogság nem csak háborús élmény, a jelenben is vissza-visszatérő közérzet. Fogság a robot, a magány: „Nehezen vártam, hogy levessem / robotom ingét, únt ruhám […] Így vagyok, lám, akit a fogság valahára kihányt.” (Az első nap); „Számon pecsét, be vagyok zárva, / rácsot ver körém az eső” ((Felhő röppen). A kiürült szerelem ugyancsak: „Hát eddig tartott. Szótlanul jársz-kelsz […] Állok a szélben földbe ragadva. / Úgy nő közöttünk a messzeség, mint bennünk a halál” (Messzeség). Kónyánál azonban nem a reménytelenség az utolsó szó. A Tengereid szerint épp a nő látókörének a beszűkülése rontja meg a kapcsolatot (vagy a kapcsolat megromlása inkább az ő határait vonja meg): „Hivatalos és nemhivatalos / útjaimról várod jöttömet. / Egy-egy ujjast hozok neked, / topánkát, kagylót és követ. / Szűk szavaim szőttesében / kitapinthatod távoli / tájak csigolyacsontjait. / Tengerek aranypartjai / tündökölnek mondataimban – / de tudom, hiába matat / kezed emlékeim között, / csak állsz nagy árnyaid alatt, / lenyelve sóhajaidat. / Mert szűk határok közt forogsz, / tüskés-bokros gyepü kerít, / világod a köznapi gond, / szorongások tengereid.” A költő több versében fogalmazza meg egy új szerelem reményét (Egy sápadt kígyó az aknában: „hátha kerül még neked is / egy kis meleg, egy kis bolondság, / egy karnyújtásnyi szerelem”), talán valóságát (Tudd meg).

Az országos gondokról Illyés kései verseire emlékeztető leltárt ad több versében. A pénzközpontúvá torzult mentalitás (Egy újgazdagra) éppúgy a leltár része, mint a „Születéskorlátozó bér / magzatelhajtó kereset / egykéző lakásépítés” (Tömjénfüst), az öngyilkosság (Világcsúcs), a hagyományfelejtés (A népdal halála). A Keserves a Halotti beszédet és az ismert zsoltárt egyaránt felidézve Isten elhagyta világot fest elénk, ahol az önzés önmaga ellen fordul: „Mondjátok feleim, kiben / bízhatunk, ha nem magunkban? / Mért fagy torkunkra az igen, / ha hétszer is igazunk van? […] Mert engedtük elmenni őt, / nem akadt, ki visszahívja. […] Nőnk gépkocsi-álmot fogan, / indulataink íze elfőtt. // A meg sem születő fiak / hogyan pásztorolják majd a nyájat? // Aki megél is, elszalad. / Aki marad, apjára támad.”

Ám a megidézett nagyok (az említettek mellett például a szobrászművész Szervátiuszok, Veres Péter, Petőfi) alakja reményt ad „hit és felelősségérzet” összeegyeztetésére. A népdal halálára is felel Az élő népdal: „Már-már temettük. […] De fölemelte szép fejét, / mondván: nem haltam meg, élek! […] Vidd e lelkevesztett népet / nagylombú világfa alá, / önlelke mély kútjaiba […] hogy életét s üdvét megóvja”. A népdal energiáihoz hasonló racionalitáson túli reményt sugall a kötet sok darabjában szerepet kapó meseiség. Hinni akar benne a költő, hogy a pusztuló jelen mélyén vannak elpusztíthatatlan, megújító erők. Ahogy a nyár emléke és újjászületése ott van a kopár évszakokban: „Hűvös a hajnal: ősz ül az alján, iskolaszaggal. […] Percre megállsz olykor: bárcsak nyár volna örökké – / nyár, csönd, víz, nap, szél s lobogó jó munka kezedben, / s szívedben az öröm: emberként élsz valahára!” (Perc).

Irodalom

Bakó Endre, Kónya Lajos: Kései ábránd, Alföld 1972/7.

Fehér Bence, Utószó In Kónya Lajos: Válogatott versek, Budapest, 2016, Hét Krajcár Kiadó.

Szörényi László, „Évfordulóra” – Az újonnan fölfedezett Kónya Lajos, Magyar Művészet 2016/4.