Csurka István: Ki lesz a bálanya?

A kötet Csurka négy korai drámáját tartalmazza, köztük a könyv címadójává is emelt darabot, amely a legnagyobb figyelmet keltette. (A későbbiekben a Döglött aknák és a Házmestersirató fogható leginkább hozzá.) A szerző Az esztétában, önéletrajzi regényében így ír drámaírói pályája kezdetéről: „1961-ben azzal a céllal kértem beutalásom a szigligeti alkotóházba, hogy megírom egy kártyás éjszaka történetét egy kisregényben, de amikor körülbelül egy hét múlva felálltam az íróasztaltól, egy dráma első változata feküdt előttem. […] Életem első drámája, a Ki lesz a bálanya? először abban a baráti társaságban terjedt, amelyikről szólt. […] [Várkonyi Zoltán] Világosan megmondta, hogy ez a dráma előadhatatlan, ellenben megkért, hogy írjak könnyebb darabokat, és ha ezzel vagy ezekkel sikerül utat törni a Bálanyának, akkor esetleg be lehet mutatni. Így írtam meg előbb a Szájhőst, majd Az idő vasfogát, amelynek hatalmas sikere lett. A Bálanya azonban szóba sem jöhetett, Juhász Ferenc még jóval később is azzal utasította el az Új Írásban való közlését, hogy »túlságosan átvérzik rajta ötvenhat«”. A Bálanyát végül 1969-ben játszották először.

Dérczy Péter így összegzi Csurka drámaírói jellegzetességeit: „Drámái, mint minden más munkája is, azt tükrözik, hogy Csurka Istvánt mindig az egyes ember történelmi dimenziókban is ábrázolható dilemmái érdekelték. Drámái ezért tulajdonképpen mindig egyazon témának a variációi, s a tematika, a tartalom azonossága mellett a poétikai variációk, eltérő alakzatok adják érdekességét. […] Csurka István színművei jószerivel értelmiségi drámákat, értelmiségi dilemmákat fogalmaznak meg”. A Szájhős főszereplője, mint a többi darab főhősei is, megutálta a saját életmódját. A népből fölemelkedett fiatalként sikeres újságíró lett. Karrierjét főleg felesége családjának köszönheti. Sorsán azonban önmaga képtelen változtatni. Úgy dönt, leleplezi apósa piszkos pénzügyeit, és így csak lesz valami változás. Saját kisszerűsége is okozza, hogy a kedvező kimenetelre aligha lesz esélye. Az idő vasfogában a pesti vagány és csaló Kenéz Pál vidéken orvosnak adja ki magát, és mint a kijózanító intézet igazgatója csinál karriert. Ő szintén kedvezőnek ígérkező házasságot köt. Sikerei eredményeképpen Pestre kerül. Neki is elege van látszólag sikeres életéből. Hiába leplezi le magát, kiderül, főnökei mindenről tudva használták föl képességeit. Felesége ugyancsak a főnökei oldalán áll. A kis- és középszerűség magába nyeli lázadását. A Deficit két házaspár története. Vidéken élnek, jó munkahelyük van. Összejárnak, mert más társaságot nem nagyon találnak. De már az összejárás is kezd szokványossá kopni. Ekkor gondolja ki az egyik férj, hogy legalább egy alkalomra cseréljenek feleséget, hátha történik végre valami. A csere megtörténik, de az élet utána csak még kétségbeejtőbb lesz. Legalábbis így tűnik a darab végén. A kor szorításáról ebben a drámában hangzik el a legtöbb tételesen megfogalmazott kijelentés. Leginkább tehetetlenség és önsorsrontás ötvözetéről: „még csak reményt sem látok valami pozitív értékű történésre. Jót nem tehetünk, tegyünk rosszat. Magunkon nem segíthetünk, ártsunk magunknak. Mindegyik jobb, mint a tétlenség, az állóvíz, a pocsolya, amiben most vagyunk”; „Én már nem tudom ezt így tovább folytatni, ahogy most van. Számomra már kell, hogy történjen valami. Bármi. Inkább szenvedni, beledögleni, de ne így tovább, ebben a méla csöndben.” Lenne bennük igény a nagy tettre. A múlt erre készítette őket, a maga hamis és igaz módján is. Az egyik férj egy hegedűtokban véli őrizni élete kettős titkát: egy (alighanem ötvenhatos felkelőként beszerzett) géppisztolyt és a Kommunista kiáltványt. Ám a kor, a hatvanas évek legfeljebb jólétet kínál. Kiderül, a hegedűtok is üres, a felesége eltüntette a tartalmát.

A Ki lesz a bálanya? című dráma életrajzi háttere Csurka mesterének és kártyapartnerének, Czibor Jánosnak az öngyilkossága. A darabban négyen pókereznek. A groteszk kártyásnyelven lassan átütnek a valós életproblémák. Tulajdonképpen senki sincs a helyén, senki sem azonos magánéletbeli és társadalmi szerepeivel. Czifra például, akinek a lakásán játszanak, mások műveit írja, teszi rendbe megfelelő fizetségért. Valójában a hazárdjáték egy másik dimenziót jelent számukra, amibe időlegesen el lehet menekülni sivár mindennapjaikból. A sivárság kimondásával talán fölébe lehet kerekedni a közegüknek, vélik, de ez is önbecsapásnak tűnik. A váltakozó nyerés- és vesztéssorozatok végül mindenkit több oldalról mutatnak meg és lepleznek le. Mikor minden vendég elmegy, megjelenik a házigazdánál az unokaöccse egy alkalmi szerelmével, és elérik, hogy Czifra hagyja magukra őket. Pedig a fiú tudja, hogy ez azt jelenti, hogy nagybátyja meg fogja valósítani tervezett öngyilkosságát. „Két, egymás számára vadidegen világ: a négy játékosé és a két szeretőé (a vadidegen világok gyakran egymásba ékelődnek Csurkánál)” (Hubay). Abody Béla, aki a darab Abonyi nevű szereplőjében ismert némileg magára, állapítja meg, hogy Csurka ebben a művében az értelmiségi önáltatással szakított: „kiábrándult a kiábrándulásból, s minden írói gesztusával ezt a vákuumot akarja felszámolni […] a hamis tudat menekítését akarja leleplezni”.

Csurka a korszak lényegi kérdéseire talált rá. A hatvanas évek önsorsrontó szereplői például Sarkadi drámáiban jelennek még meg – mindenekelőtt az Oszlopos Simeonban –, a kor kisszerűsége pedig többek között Örkénynél.