Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél

Nem kis ambícióval írta meg Balázs Attila a Kinek Észak, kinek Dél című regényét. „Könyveim Könyvének” nevezi, a lét- és világösszegző szándék pedig alcímében is megjelenik, miszerint a regény nem más, mint „a világ kicsiben”. A könyv három részből áll. Az első a Duna jobb partján elhelyezkedő Pétervárad megalapítását mondja el a római kortól, s eljut az elbeszélő jelen idejéig, de visszahátrálva az időben elkalandozik egészen a honfoglalás korába is. A második a túlparton található Újvidék története, amely közel ugyanazt az időszakot öleli fel. A harmadik rész a térség II. világháború utáni nagy, kollektív traumáinak elbeszélésére vállalkozik, valamint itt kap jelentős teret Titónak valamint feleségének a története, és itt ismerhetők fel leginkább a szerző önéletrajzának mozzanatai is. A két város között, amely 1928-ban egyesült, ott hömpölyög a folyó, amely hol összeköt, hol elválaszt, és a trauma visszatérő metaforájává válik: a Dunába lőtték a hideg napok alatt a magyar katonák a szerb és zsidó ellenállókat, illetve a lakosságot. Majd a Duna árterületére hajtották a magyarokat a partizánok az 1944-es megtorlás idején, ott ásatták meg velük a sírjukat, vagy egyszerűen a folyóba lökdösték a tetemeket. Aztán az 1999-es NATO-bombázások során a Duna-hidak megsemmisítése szünteti meg a kapcsolatot a város két fele között. Városregény tehát a Kinek Észak, kinek Dél, főszereplője Újvidék, akárcsak Herceg János Módosulásokjában Zombor. Ez a tény mindkettőt megfosztja attól, hogy emberi sorsokat jelenítsen meg valódi mélységükben –, a városhoz és a térséghez fűződő gazdag tényanyag és művelődéstörténeti emlék görgetése, a burjánzó mesélőkedv felülírja a sorsábrázolást.

A regény címe a helymeghatározás viszonylagosságára utal. A történet „Észak-Délvidéken” játszódik, Közép-Európa nem létezik, „pusztán meteorológiai fogalom”. Újvidék attól függően található északon vagy délen, hogy honnan szemléljük. Teljes mértékben kihasználja az észak és dél fogalmához köthető képzeteket, amit a fent–lent, hideg–meleg, fejlett–fejletlen, európai–balkáni ellentétpárokkal jelölhetünk. A Balkánnal szemben azonban nem elutasító, s ez már a történelemszemléletének következménye.

A regény első két része egymás tükörképének feleltethető meg. Kétszer kezdi a történetet a városalapítástól. Felfogásában a történelem nem más, mint háborúk és ütközetek végeérhetetlen láncolata, amelyet „északról”, „délről”, azaz magyar és szerb szemszögből is elbeszél. Múlt csak egy van, de annak számos története lehetséges, nincs tehát egyetlen igazság – állítja a regény a 20. századi „posztmodern” történetírás tapasztalataira rímelve. A nagytörténelem árnyékában mindig megjelenik az egyén szemszögéből láttatott „kistörténelem”. A tájegységet magyarok, szerbek, svábok, zsidók, cigányok történelmi eseményeinek, mítoszainak, legendáinak és hiedelmeinek, néphagyományának és városi folklórjának a kavargásaként láttatja. Valós és kitalált személyek történetei kezdődnek és szakadnak meg a regény lapjain, s az indázó mesélés nincs híján az iróniának sem. A narráció nem célelvűen egyenes vonalú, hanem szerteágazó, több szálon futó. A szövegbe bekerültek kis grafikai jelek, amelyek a számítógép ikonjaira emlékeztetnek. Egy-egy történetszál úgy csúszik át egy másikba, hogy a köztük levő összefüggések gyakran igen távoliak, néha csak e jelek révén található kapcsolódás. A cselekmény szabad asszociációt követő vonalán így tűnhet fel az emigráció is, észrevétlenül találjuk magunkat Amerikában.

A Kinek Észak, kinek Dél elbeszélője fenntartja az igen erőteljes narrátori jelenlétet. Önmagát gyakran mint „szerény krónikásunkat” nevezi meg. Gyakran megjelöli forrásait, amelyek között egyaránt találhatók valósak és fiktívek: történeti munka, újság, levéltári anyag, internetes honlap, kitalált szerző kitalált naplója. Ilyenkor a történelmi forrásokat kutató krónikás-narrátor szólal meg. Egy kisnyugdíjas is „adatközlővé lép” elő, a történetíró ilyenkor az oral history módszerét alkalmazza. A helyi néphagyomány leírásánál az etnográfus van jelen. Helyenként a művelődéstörténész-elbeszélő hangját halljuk. Máskor riporterré válik, azután naplóíróra emlékeztet, s amikor családi legendákat eleveníti fel, és magántörténelmét nagyítja fel, az önéletíró szólal meg, majd pedig a történelemtanár tesz föl kérdéseket a „tanulóknak”. A regényben identitásjelző elemként funkcionál a tájnyelvi kifejezések és a szerb szavak vegyítése. Ezek a fordulatok gyakran humorosak. „Elvitte az ördög a tréfát” – olvassuk például az egyik szerb szólás tükörfordítását, amit a magyarban csak úgy mondunk, „ennek a fele sem tréfa”. Az elbeszélő régies kifejezéseket épít a szövegébe (legott, vala), regionálisakat (vonyíkol, momentán), olyan szerb szavakat, amelyeket az igénytelenebb helyi nyelvhasználat a magyarhoz idomít: elzsvákálódni (rágódni), stósz (ötlet), kafityál (kávéházban üldögél), klópázás (evés). Felismerhetővé teszi az újvidéki magyar regionális köznyelv fonetikai deformációját, hogy a ’ty’ hang a szerb nyelv ’ty’ hangjához válik hasonlóvá, a magyar ezért inkább ’cs’-nek hallja (és mondja). Ezért állíthatja az elbeszélő, hogy Újvidéken a kutyából „kucsa” lesz (Picspang tanár úr neve is eredetileg bizonyára Pitypang lenne). Ezenfelül szerzői újítások is találhatók a szövegben.

A nyelv és a burjánzó mondatszerkesztés a hagyományos nagy történelmi narratíva deheroizálását is elvégzi. Mégsem teljesen: mintegy háttérmotívumként végig ott munkál a regényben az elmúlt évek megélt történelmi tapasztalata. Balázs Attila emlékszik arra a háborúra is, amely egész életét megváltoztatta, amely miatt el kellett hagynia szülővárosát, Újvidéket. Nagyszabású vállalkozásában nemcsak egy városnak, hanem az egész régiónak, végső soron pedig egy széthullott országnak, Jugoszláviának a története egyszerre mutatkozik rettenetesnek és nagyszerűnek.