Lázár Ervin: Kisangyal

A Hét szeretőm (1994) válogatott novellák után három évvel megjelent Kisangyal szintúgy az életmű teljes keresztmetszetét veszi alapul (egyedül az 1996-ban megjelent Csillagmajor külön novellaciklust és -stílust alkotó darabjai hiányoznak). A kisprózai életmű alakulásai jól nyomon követhetők a nagyjából időrendben, ciklusokra tagolás nélkül közölt elbeszélésekben. Lázár monográfusa, Pompor Zoltán feltárta a korabeli kritikákból is kirajzolódó ívet, amely a realista stílusú novelláktól vezet a Csillagmajor mágikus realista világáig. Átmenetnek tekinthetők az abszurdba hajló, mágikus realista jegyeket is mutató darabok, mint az 1969-ben megjelent Egy lapát szén Nellikének néhány novellája. Lázár realizmusa jellegzetesen 20. század közepi: nagytörténet helyett gyakran egy jelentéktelen epizód az elbeszélés tárgya. Mindentudó helyett többnyire korlátozott tudású az első szám harmadik személyű elbeszélő (Epizód; Dűlőutak; Isten választott embere), olykor tanúelbeszélő (A városi), máskor egyes szám első személyű, tehát egynézőpontú az előadásmód (Ha okos vagy, mint a kígyó; Bokszlegenda). A történés így sohasem bomlik ki minden ágában, gyakori a kihagyás, a sejtetés. A szereplők motivációihoz alig fűz magyarázatot: Lázár egy filmkamera változó optikájával láttat, a részletezést váltogatva a felgyorsuló cselekménnyel. A saját bevallása szerint Tamási Áron és Fekete István erős hatásától szabadulni igyekvő író rátalált William Faulknerre. Az amerikai író hatását érezni abban, ahogy némelyik Lázár-novellát akkor is átjárja a vibráló feszültség, amikor alig történik valami. S ez a feszültség többnyire a zárlatban sem oldódik fel: az író gyakran nyitva hagyja a befejezést. A falusiak előtt csépléskor bizonyítani igyekvő városi fiú az elbeszélés végén szó nélkül távozott, s a fiatal falusi lány legyűrte késztetését, „nem nézett hátra” (A városi).

A novellák többsége fordított élethelyzetből indul ki: a faluról városba, nagyvárosba kerülő ember idegensége az alaptémája Lázár Ervinnek. Hősei – mint Pompor Zoltán rámutatott – szilárd, a falusi hagyományokra épülő értékrendszerrel rendelkeznek, ám ez konfliktusokat okoz emberi kapcsolataikban. Határozottak, amikor erkölcsről van szó, a szövevényes emberi érdekek hálójában azonban csetlenek-botlanak. Cselekvési térrel alig rendelkező, szemlélődő antihősök, mint Dosztojevszkij Miskin hercege A félkegyelműből, csak kevesebb bájjal és sikerrel a női nem körében. Még az olyan határozottabb férfi, mint A doktor víkendjének orvosa sem tud őszintén kötődni a nőkhöz, alkalmi szórakozásként tekint rájuk. Az utazás, a falu tárgyi részleteinek leírása a francia új regény (nouveau roman) technikáját idézi meg, a táj kopársága, a tárgyak kérlelhetetlensége baljósan lengi be az egész novellát.

Lázárnál visszatérő novellahős Illés Ézsaiás, a helyét nem találó, visszahúzódva figyelő antihős prototípusa, akinek prófétai jegyei is csak a kitaszítottságát, kívülállását hangsúlyozzák. A Kisangyalban két Illés Ézsaiás-történet kapott helyet. Az egyikben – Mit tettél, Forrai Lőrinc! – Illés Ézsaiás fejvesztve menekül a munkásszállóról, meghallva szobatársa történetét, aki ávósként lelőtte a saját apját és bátyját. A Játék álarcban halálos balesetbe torkolló szabadkőműves beavatási ceremóniáját pedig Illés Ézsaiás ugyanolyan botrányként éli meg, mint Forrai Lőrinc eszelős tettét. „Tántorogva indult el az úton. Nem tudott parancsolni a torkának, időnként nyüszített.” Ezt a belakhatatlan, idegen világot, a szürkeség poétikáját színezi az író a hatvanas évek végétől egyre gyakrabban csodás, mágikus elemekkel. A Bokszlegenda hősét egy afrikai szerecsen képzi bokszolóbajnokká, de a bokszbajnok nem szeret győzni, ő az öklözést magát szereti. „Tudja, mi az, hogy nagyon tiszta öröm?” – kérdezi a vadőr az én-elbeszélőt, aki bizonytalan igennel válaszol. Így válik az öklözés az írás metaforájává, így vall rejtetten az író arról, hogy őt is a megírás öröme élteti a legjobb pillanatokban. A taxi utasa a repülés egzaltációjára vágyik, s bár ez, csoda révén, a taxival is lehetségessé válik, a novella tulajdonképpen azt hangsúlyozza, hogy taxisofőr és utasa kommunikációra képtelen: „Azóta itt keringünk a kivénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit” – zárul a novella. Az anyajegy két hőse szépségkirálynőket gyilkol, de nem tudnak kiigazodni a lányok karján megjelenő anyajegy mágikus üzenetén – brutalitásukra a világ a mágikus jelek összezavarásával válaszol.

Az abszurd a Lázár-novellák harmadik rétege, a ~-ban olyan novellák reprezentálják, mint az Öt, hat, hét, amelyben egy ördögszerű figura tájékoztatja az elbeszélőt, hogy a tisztáson vár rá a virágja. S amikor ő a virágnak odaadja a hét napjait, az emberek észre sem veszik a hét nap sötétséget. A város megmentését is az ördög ellenében kell véghez vinni. Az Állattörténeteim főszereplői egy bolha és egy pók, Szerdahelyi Lajos és Gerzson. Az abszurd Lázárnál gyakran a meséből kerül a történetekbe. A ~ utolsó harmadában többnyire mesés történeteket olvashatunk, amelyek részben az író gyerekköteteiből vándoroltak ide. Nem véletlenül: ezek a realizmustól távolodó poétikai alakulás szerves részei. Sziporkázó, a halmozásokkal is a gyermeki fantáziát élénkítő nyelvi játékok, humoros, a gyermeki képzelet energiáit kihasználó párbeszédek apa és gyermekei között, a lehetetlen bekövetkezése és nem utolsósorban kiengesztelő befejezés. Mint a Fociban, ahol a gyermeki vágyat, hogy Isten csak öt percre álljon be a magyar futballválogatottba, az elbeszélő apa felnőttként mérlegeli, gondolja végig. A képzeletben kicsikart ígéretet a fiú miatt illik komolyan venni: „Látod, Uram, most már nincs visszaút.” A mind derűsebb hangulatúra váltó kötetet egy abszurd tréfa zárja: az író elől eltűnnek az ábécé egyes betűi, a végén csak a q marad. „Semmi kétség: megqqlt szegény.” (Q)