Ladányi Mihály: Kitépett tollú szél

Ladányi Kitépett tollú szél című kötete a politika, a család, a szerelem, a természet, a városi élet motívumai mellett sűrítményként foglalja össze a szocializmus világára az ’50-es évek végétől figyelő költő műveinek poétikai és társadalomkritikai értékeit. Az Epilógus című versének utolsó sora: „csillagok kutyaláncon” később (1987) az életmű gyűjteményes kiadásának – a kort jól jellemző – címévé lett. A korábbi nyolc könyvében bíráló vonásokat is megjelenítő (Kaszt; Üdvözlet barátaimnak), de a társadalom egyes jelenségeit még „javíthatónak” látó, olykor a vélt „tömegek” nevében megszólaló (Munkások; Lenin; Öklök és tenyerek), s egy értelmesebb jövőt a maga jelenében is megvalósíthatónak tartó költő hangja (Vörös Miatyánk; Spirituálé) fokozatosan válik mind szarkasztikusabbá (Ének; Mese; Rövid vers; Tüntetés), hogy e kötetében aztán élesen szembekerüljön a rendszerrel. A vagánysors motívumaival, a kisértelmiségi közérzetével telített, a városperem érzelmeit hűen kifejező, a perifériákról megszólaló versbeszédének szinte minden elemét e kritikai látószögbe állítja. Hangvételén egyre nyomasztóbbá váló magánéletének nehézségei is nyomot hagytak.

A Ladányi-líra ’70-es, majd ’80-as évekbeli közkedveltségének egyik legfőbb oka a társadalombíráló gondolatokat felszabadító, közérthető megfogalmazás és az érzékletes képszerűség volt. A költő tudatosan ölti magára a politikai hatalom peremén tengődő kulturális „közember”, az odamondó vagány, a kocsmázó, a szűkebb és nemzeti közössége érdekeiért kiálló rendszerkritikus alkotó vonásait. Ezért szervesíti – sokszor az erős zeneiség ritmikájával – alkotásaiba a jassz, az argó és a profanizált-deheroizált mozgalmi nyelv szókincsét, illetve frazémáit is. Érzelmi skálájának az azonosuló szeretettől a rajongáson, a hűségérzeten, a nosztalgián át a szenvedélyességig, a gúny és az ostorozó akarat számos módozatáig terjedő változatossága is a társadalmi erőszak alá kényszerített kisember érzelmi és politikai nyugtalanságát hitelesíti. Fontosabb verstípusai: a tájvers-keretek közé ágyazott társadalom- és önértelmezés (Őszi vers; Téli vers), a meditatív lét- és szerepanalízis (Meditáció), a primitív népi szöveg- (Törzsfőnök esti éneke; Tam-tam) vagy ima-parafrázis (Szeretem is; Könyörgés szerelem ellen), az iskolai (Olvasónapló), a hivatalos, a politikai (Agglegény esti védőbeszéde avagy reflexió a közösségi társadalom alakulásáról; Dialektika), az epigramma-szerűen aforisztikus (Hajnali villamoson; A haza; Kérdések), továbbá a közösségi vizualitásra alapozó (Fotó; Zoo, avagy egy házasságkötő terem freskói) költemény. A közéletiséget integráló személyesség révén válik vershőse egy tisztább világ igényeit kifejező és a rendszert támadó alakká. Ez az egyszerre valós életszituációkból és szereppé erősített vágyakból szóló hang teszi Ladányi műveit jellegzetesen egyénivé, és ez különbözteti meg mind a – nyíltan vagy rejtjelesebb nyelven – nála radikálisabban lázadó, mind a vélt népérdeket a pártos szocialista költészet keretei között kifejezni törekvő kortársaktól.

A tisztaság és egy jobb élet iránti vágyakozás a költő korát, élethelyzeteit és saját sorsát is folyamatosan profanizáló szűrőkön át szólaltatja meg. A rendszer álságosságának – a komikumhoz, a groteszkhez és az abszurdhoz vezető – leleplezése, az ideológiai szólamok deheroizálása adja művei alapvonásait. A hazugsággal (Dalocska), a nemzet becsapásával (Dialektika) átitatott rendszerben a család (Idill), a szerelem (Mint ki zsebeket kutat át) és a szabad emberi személyiség (Mostanában, Küldetés) is önmaga torzképeit teremti meg. Erre a gúnyolt, ironizált s olykor részvéttel is szemlélt csődhalomra a külső világból a megváltás fénye alig vetődik már (Megváltás-ügy). Ladányi művei pusztuló, züllő kisvilágáról számos fájdalmasan pontos szociografikus megfigyelést is magukban rejtenek (Fotó; Anno...).

A kötet leghosszabb verskompozíciója a Nézem az utódokat. Ebben egyszerre szólal meg a szerző egykori és jelenkori önmaga, illetve az ifjúságot képviselő hazai beat-nemzedék pozíciója, s ad leleplező képet a közelmúlt és az adott történelmi idő állapotairól. „A haza szivarzsebe számomra lakhatatlan” (A haza) – írja országáról, ahol „torkig van” „a mesékkel, a legendákkal, az otthontalan honnal” (Madarak vágya), s hazáját keresve már csupa hiánnyal szembesül (Csavargó-dal). Ezért vetődik fel egyre gyakrabban a költői megszólalás értelmének mind sötétebb tónusú keresése, újrafogalmazási kísérlete is. „Családom szétzüllik körülöttem, / kigyúl a ház, amelyben élek, jég veri a tetőt, de / sebaj, elnevezem sorsnak, küldetésnek” (Küldetés). S nem üzen jobb kilátásokat a Mondóka és az Epilógus sem. Ezért lesz maga a költemény is fokozatosan, de menthetetlenül „kétségbeesett kiáltozás”, „rozsdás káromkodás” (Meditáció), „csökönyös, bezárt ajtó” csupán, hogy végül a szerző a „csillagok kutyaláncon” (Epilógus) metaforába sűrítse költészetének végkövetkeztetését.