Cs. Szabó László: Közel s távol

A kötet az író 1948 és 1981 között készült, Magyarországon korábban még kiadatlan elbeszéléseit tartalmazza. Prózája színterei: a század eleji Kolozsvár, Budapest, az egykori Krisztinaváros és Tabán, Párizs, Róma, Velence, Firenze, itáliai tájak, Stendhal Olaszországa, London, Rembrandt németalföldje vagy más, az élettörténetben fontos európai város. A gyerekkor meseivé változott vagy látomásos emlékétől a számkivetettség, az idegen földön lakás stációi, az egzisztenciális státusz hirtelen süllyedései, majd gyors emelkedése, az író és a civilizált kalandor fantáziajátékai, illetve realista élménybeszámolói mind ott sorakoznak bennük. Az elbeszélő személyes tulajdonságait, illetve tapasztalatait cselekvésében, megnyilatkozásaiban, élete fordulataiban hordozó főszereplő olykor tanár, deklasszálódott professzor, műélvező diák vagy utas, menekült, bujdosó, privát honfoglaló, kisfiú, fiatalúr, hittérítő, emigráns forradalmár, kifinomult gyilkos. Cs. Szabó László prózájában kereszténysége, kálvinizmusa hasonló mértékben formálja heterogén világérzékelését, mint humanizmusa, illetve az antik mitológia és pogányság iránt érzett lelkesedése. A széttartó szemléleti elemek összeférnek a realista mellett olykor démonikus, misztikus vagy akár szürrealisztikus dimenziókban. Az elbeszélő teremtette valóságban hathat az erdélyi származás vagy a sztoikus szemlélődés lelkisége is, lehet terepe a katolikus ikonográfia csodálatának vagy éppen a konfucionalista jó élet követésének. A zsidó–keresztény örökség megfér az ókori hiedelmekkel vagy a nagy létfilozófiák sokvektorú tanításaival. A megmutatott élet mind múltbeli fiktív elemekkel berendezett helyszíneken, mind a személyes élmények színterein tarka, sokkomponensű. Alapjában véve mégis a dualitás formázza meg végső jellegét. Kettősség munkál a világban, a létezés alaprétegeiben, ekképpen az emberben, a személyiségben is. Elsődleges az individualitás összetettségének ábrázolhatósága, a személyiség elválaszthatatlan részévé avatott tudásanyag közölhetősége az emberi létezés mibenlétéről, s annak kifejezőjéről, a művészetről. Az elbeszélések hősei önmaguk szabaddá és függetlenné válása érdekében cselekszenek. Műveltség és bölcsesség mellett többször valami felfoghatatlanul csodálatos, embertelenül isteni, magával ragadóan démonikus irányítja őket. A műveltség arisztokratizmusa eksztatikus arculatot ölthet, az apollóni racionalitást eltérítheti a dionüszoszi mámor.

Hangsúlyos szervezőelve Cs. Szabó szépprózájának a haza és a hazátlanság oppozíciója. Az egyéni sorsban és történelmi vetületben is releváns a magyar hányattatás-történet, az emigráció, a bujdosás mint százados közös önkép felmutatása. Az író életének történelmileg determinált sorseseménye az otthon elvesztése, majd többszörös újrateremtése. Megjelenítője a számkivetettségnek az Irgalom, a biográfiai eseményeket megörökítő elbeszélés. Szüzséje egy a szövegből vett kérdéssel összefoglalható: „Hogyan találkozhatik egy ártatlan férfi az ártatlan feleségével a század derekán?” Az aknazáron át bujdosó férjéhez menekülő asszony, Anna a szerelmet és az élettársi hűséget választotta, míg párja, Dániel számára mindez végzetszerű: „Az ember nem úgy veszti el a hazáját, hogy leborul a határon, zokogva búcsúzik, s kendőbe kötöz egy marék földet. Én úgy vesztettem el, mint akinek egy fejlövés elszakítja a múltját.” Az író lelki hazája mindig féltve őrzött és magyar. A kegyenc című mű ennek a hűségnek a példázata. A történet 1588-ban játszódik Velencében. Hőse Erdélyből elszármazó, Szamos-menti, latin- és görögkorrektorként dolgozó magyar kálvinista, kinek családját megölték Békés Gáspár hajdúi. Báthori Zsigmond fejedelem követe, Jósika István a városba érkezik, hogy pénzt és támogatást szerezzen ura hatalmi céljaihoz, a háborúhoz. A fiatal humanista elhatározza, hogy megöli a követet, „a fejedelem rossz szellemét”. Bár a merénylet nem sikerül, s az elkövetőjét börtönbe vetik és megkínozzák, tettét mégsem bánja meg. Az idő fordulatot hoz odahaza: új, bölcs és tapasztalt fejedelem irányít, aki nagyurak helyett tanítókra bízza az országot. A béke, a művelődés és a békés munka eszménye igazolja a zsarnokölés lehetőségét. A személyes sérülés kárpótlásaként megmarad a hazáért való áldozat igazsága és méltósága.

A félelmetes, a torz és a nevetséges, azaz a groteszk elemek keveredésének darabja a Pótvizsga (Halfejű pásztorbot). Az író a múltat jelenvalóvá igyekszik tenni, a realitást irrealitással, a valóságosnak látszót a legendással, a mágikussal hozza azonos nevezőre. Egyik kulcsszó a fiatalság: „Olyan nemzedékhez tartozom, talán az utolsóhoz, amely fiatalságában még Árkádiában élt, költőkkel” (Lélekvándorlás). A fiatalságnak felmérhetetlen hatalma van: övé a jövő tágassága, ebben a fókuszálásban a létezés értelmi középpontja. Nem tűnő állapot, hanem a természetéhez híven változatlan transzcendens lényeg mindenkori történő jelenléte. A kettős lét legnagyobb kihívása az eksztázis, melyben a szabadság esélye a végsőkig vitt isteni korlátlanságában villan fel. A görög hajó című novella e sorsot felülíró hübrisznek az irodalma. Egy festeni már nem képes nagynevű mester szerető, gondoskodó és helyette dolgozó, „angyali” lányának átvágja a torkát, hogy megszabaduljon immár tehernek érzett életformájától, öregségébe való beszorítottságából. Az isteni szabadságba lépés áthágja az erkölcs határait, embertelenné tesz. A véres áldozat felfoghatatlan szörnyűsége az értelmen túlra vezet, amely megváltást ígér.