Hervay Gizella: Lódenkabát Keleteurópa szegén

A Lódenkabát Keleteurópa szegén Hervay Gizella kilencedik verseskötete. Megjelenését a költő már nem érte meg; előző évben, negyvennyolc éves korában öngyilkos lett. Életének antik sorsdrámába is beilleszthető, tragikus fordulatai leginkább ebben a könyvében kapnak történelmi perspektívát, melyben a személyes sors – a történelmi idő fényébe kerülve – közép-európai sorsként (is) értelmeződik. Ahogy Beszélgetés önmagammal című, életében csak kéziratban, illetve szamizdat kiadványokban terjesztett önéletrajzában írta: „a sorsom talált ki valamit, amit sem itthon, sem otthon nem érthet igazán senki, csak az értheti meg, aki gyerekkora óta ingázik hazulról haza”, aki, tette ehhez hozzá Pozsonyban járva, „már három hazában hontalan”. Verseinek e kettős-gyökerűségben megképződő, fokozhatatlan társadalom- és létidegensége, ontologikus nihilbe futó reményvesztettsége, az a mindenen-túliság (egy helyütt „Ady árvájaként” aposztrofálva magát), mely a mindent eluraló veszteségeivel (férj, gyermek, család, haza, női mivolt stb.) számot vető Hervay e – posztumusz üzenetként is olvasható – kötetét jellemzi, talán csak az élete utolsó szakaszához érkezett Vörösmarty kórossá váló kedélyállapotával, lírájának végletes kiábrándultságával, Vajda János és Ady Endre egyetemessé növesztett tragikumérzékelésével mérhető. Arról beszél itt, amiről már nem tud szólni. Pontosabban, a magánszenvedések és közösségi traumák egybefonódásának afféle sajátságos trilógiájaként is olvasható utolsó három, már Magyarországon kiadott verseskönyve (Kettészelt madár, 1978; Száműzött szivárvány, 1980; Lódenkabát Keleteurópa szegén, 1983), melyek a még odahaza, Romániában megjelentetett búcsúkötetével, az ugyancsak 1978-as Zuhanások című oratóriummal együtt laza tetralógiává egészülnek ki.

Balázs Imre József szerint e kötete „voltaképpen a magyarországi költői periódus összegzését jelenti”, illetve Hervay nyelvében is itt távolodott el legmesszebbre a kortárs magyar költészet nyelvétől, de saját korábbi kötetei nyelvétől, nyelvhasználatától is, ötvözve „az archaikus-rituális versbeszédet a zilált, korai avantgárdba hajló képalkotási móddal”. Pécsi Györgyi is ebben a vonatkozásban nevezi Hervay lírájának e vonulatát „hasonlíthatatlannak”: „A népköltészet és a szürrealizmus merészen asszociatív összjátéka eredményezi különös, eruptív, meghökkentő, zavarba ejtő képeit”, melyekben „egymásba csúszik a konkrét, a történelmi és a mitológiai sík, s fogalmazódik meg a sokjelentésű, sűrű szövésű, történelemhez, kultúrákhoz kapcsolódó, de mindig az egyes ember sorstapasztalatát is magába építő üzenet”, legjobb költői képei pedig „a látomás és a szociografikus valóság, a nagyon is hétköznapi realizmus elemeinek ötvözetéből kelnek életre”. Az „AZ VOLTAM, AKI NEM LEHETTEM” (Levél a föld alól) felismerése, létösszegzése egyfelől, illetve „a történelem talpa alatt” (föld alatt szeretkezünk) vagy a kiürültség, az „ürességgel tele” (karom véalakban hosszan húz haza) életérzése kötete minden egyes sorát – még a sikerületlenebb verseiben is – egységesen magasfeszültség alatt tartja, fokozhatatlanságával is sokkolva olvasóját.

A kötet mintha visszamenőleg is magyarázná az olvasó számára a költő életének folytathatatlanságát (első, 1978-as magyarországi kötetének címével még A mondat folytatását ígérte!), melyben Hervay sokszoros (ott)hontalansága a létezésben való hontalanságként, a létezésből való kivetettségeként demonstrálódik. A kötetnek nincs sora, mely ne negatív – ne fordított – irányba tartana, melyet ne negatív töltése, ne a „léthatárú szenvedésérzet” (Bertha) határozna meg, ami a Lódenkabát Keleteurópa szegén-nek tömbszerű, zárt szerkezetet ad, melyet lehetetlen megbontani s kiszakítani belőle bármit is. Hervay Gizella itt még a verscímeket is megszünteti (pontosabban versei első sorát helyezi címszerepbe), így egymás után sorjázó opusai egybeolvashatókká, azaz egyetlen könyvműként, vagy „egyetlen tagolatlan szövegtestként” (Pécsi) is értelmezhetővé válnak. Ám a kötet említett, egyöntetűen negatív attitűdjével – tömény negativizmusával –, a hiány(érzet) abszolútummá növesztésével is éppen hogy az élet pozitív tartalmait nevezi meg és sorolja fel, s teszi meg a költő kudarcos életének hiányukban jelenlevő attribútumaivá.